Judit és Péter kalandjai

• Blog oldal
• Archívum
• 

130. bj.: Utolsó

Hogy kerek szám legyen a bejegyzések száma, írok egy amolyan összefoglalást ide a végére. Két év (napra pontosan! -- jegyzem meg mellesleg) egyfelől rövid idő ahhoz, hogy az ember tisztességesen megismerjen egy országot, igazi barátokat találjon, beilleszkedjen (főleg, ha a nyelvvel is meg kell küzdenie); másfelől viszont hosszú idő ahhoz, hogy valamit azért megsejtsen a másféle mentalitásból, bepillantson egy másik kultúrába, és ismeretségeket kössön. Ahhoz meg túl hosszú idő, hogy magát sajnáltassa, de ez egyéni szociális probléma. :-)

Mivel már éppen két hónapja megint itthon vagyunk, és kezdünk visszarázódni a hazai létbe, ebből a perspektívából írom össze a pozitív és a kevésbé pozitív dolgokat.

Ami hiányzik:

- a frissen felújított, világos, tágas lakás, különösen a nagyszerűen gépesített, hatalmas konyha, valamint a sarokkád;
- a gyors, pontos, tiszta, halk vonatok;
- az ugyanilyen paraméterekkel bíró városi és postabuszok;
- a tizedesvessző az árakból;
- a kedves, mosolygós, segítőkész alkalmazottak az üzletekben és a hivatalokban;
- a hegyek (amikor eljöttünk, integettek, tehát visszavárnak még bennünket!);
- a tiszta, rendezett utcák és közterek;
- a finom csokik és sajtok (legyenek akármilyen olcsóak is akár);
- a Migros-ban kapható Farmer márkájú müzlis szeletek (kivéve a fitt, azt nem szeretem) meg a rágó;
- Peti kollégái (igen, még az indiaiak is ;-);
- a berni németes csoport (meg egy kicsit a franciások is);
- a biztonságos közlekedés (bár itthon is látok javuló tendenciát);
- a nagyszerű kerékpáros infrastruktúra (sosem hittem volna, hogy egyszer én is leírom ezt a szókapcsolatot ;-).

Ami jó itthon:

- a munkahelyem :-D;
- közel vannak a családtagok;
- közel vannak a barátok;
- össze lehet futni ismerősökkel az utcán is;
- magyarul lehet beszélni (viszont a morgásomat is megértik, vigyáznom kell ;-);
- van teszkó ;-);
- este sokáig nyitva vannak a boltok (sőt, vasárnap is, bár ezzel a lehetőséggel csak ritkán szeretnék élni);
- van motivációm a disszertációm megírására;
- tudok szóvicceket gyártani :-);
- előbb-utóbb talán szócikkeket is tudok majd gyártani ;-);
- van Frosch tisztítószer;
- akkor mosunk, amikor akarunk (persze a heti egy mosásnapnak is van ám előnye);
- mehetünk színházba, moziba, mert Peti is érteni fogja a dolgokat;
- megint részt vehetünk a szüreten;
- gyakrabban ehetjük anyukáink főztjét.

A sort még biztosan folytathatnám, de most inkább berekesztem. Ezennel a blog is ünnepélyesen lezárul, köszönöm/köszönjük az eddigi figyelmet!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

129. bj.: Hazafelé

Utolsó svájci napjaink -- természetesen -- kaotikusan teltek: Peti tett még egy tiszteletkört az Empában, a kollégáinak egy része meg nálunk, és elvitték a kinézett bútorokat; együtt tettünk tiszteletköröket a megfelelő hivatalokban (önkormányzat, posta, postabank, áramszolgáltató stb.), hogy megfelelően törvényesen hagyhassuk el ideiglenes otthonunkat -- viszont a postánk Budapesten is utolérjen bennünket, ha kell. (Jelentem, már kipróbáltuk a szolgáltatást, és rendben meg is érkeztek a küldeményeink, úgy tűnik.) Ezeken felül én még mint mérgezett egér szaladgáltam faluban-városban, hogy mindazt, amit eddig nem vettem meg, pótoljam: így lett végre berni német szótáram, egy-két könyvem meg CD-m is. Igyekeztem képeket is lőni arról, amiről eddig még nem: itt van az erdei tornapálya fotódokumentációja (bocsi, az egyik alkonyatkor fényképeztem, de később már nem volt érkezésem visszamenni javítani a homályos képeken...); a lakásos albumba pedig tettem fel búcsúképeket, innen indulnak.

Persze időnk legnagyobb részét a holmik dobozokba pakolása töltötte ki. :-) A kartondobozokat én szereztem be a heimbergi barkácsboltból, és Rädeli hathatós közreműködésével haza is szállítottam őket (összesen 15 dobozt kellett hazaügyeskednem): a harmadik fordulót már olyan ügyesen vettük, hogy szinte megállás nélkül tudtam hazatekerni (próbáltatok már kilométereken keresztül a nyeregből kiállva pedálozni? nehezítésként próbáljátok ki úgy is, hogy a kormányhoz nagyon közel kell állnotok -- az élvezet garantált :-D)!

Közben bennem egyre nőtt a pánik, hogy nem fog beférni minden cuccunk a kisbuszba, de Peti sztoikus nyugalommal legyintett minden aggodalmaskodásomra. Végül nekem lett volna igazam (az uram valamiért eggyel nagyobb kocsira gondolt, pedig tavaly már utaztunk ezzel a céggel), de szerencsére a tulajdonos -- miután végre leesett neki, hogy mi is szeretnénk hazautazni, nemcsak a csomagokat küldjük, így a két sofőr mellé sehogy nem férünk be az első sorba -- szerzett utánfutót. Persze mindent degeszre tömtünk a cuccokkal -- élükön a három biciklivel meg az asztalommal. :-)

A lakásátadást fél tízkor kezdtük (még szerencse, hogy nem tudtam aludni, és hajnalban felkeltem befejezni a takarítást, mert így éppen végeztünk, bár felmosni már nem maradt időm); ehhez fél kilenckor kezdtük el lehordani a motyónkat a ház mögé -- pontosan nem számoltuk meg, de legalább hatvan darabból állt az "útipoggyászunk", ennek kétharmadát Peti cipelte le. (képek a lakásos album legvégén, itt). Az ingatlankezelő és a leendő bérlők egyik fele (a lány, és jött vele a barátnője/rokona is) is pontosan érkezett (nem meglepő módon), és mindent rendben találtak, a tisztaságot meg külön nagyon megdicsérték. :-) Tízkor tehát már ajtón kívül voltunk -- és csöveztünk egy-egy széken, illetve sámlin. A kisbuszosoknak ugyanis sokat kellett várniuk a határon, és még a kifelé jövőket is el kellett szállítaniuk a céljukhoz, így csak fél egyre értek hozzánk (addig "naprajárókként" követtük a napos csíkot a betonon, hogy ne fagyjunk meg). A hazaút -- egy kis rendőri ejnye-bejnyét leszámítva (túl gyorsan hajtottunk az utánfutóval, de szerencsére nem büntettek meg minket) -- eseménytelenül telt, és a határokon is úgy suhantunk át, mintha ott sem lettek volna.  :-) Viszont jó későn (vagy inkább korán) értünk a nefelejcsuccába, de az öcsök közreműködésével hajnali negyed négyre mindent felhordtunk régi-új otthonunkba.

Azóta köztetek rontjuk a levegőt, ha még nem tűnt volna fel. :-)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

128. bj.: Panorámakép-nézegetés kínai filmmel

A nyaralásunk utáni hétvégét -- szeptemberben és Svájcban az utolsót -- otthon töltöttük, a pakolás mellett azért is, mert beköszöntött az ősz, sőt 1500 méter fölé a tél is: havas lett a Niesen, a Stockhorn és megannyi más csúcs is.

Hogy azért teljesen ne csavarodjunk be, és végre lássuk az egyik fő thuni látványosságot is (hisz két év alatt még nem kerítettünk rá sort, ejnye-bejnye), vasárnap délután elráncigáltam Petit Wocher-panorámát nézni (Rejint is fűztük, de végül nem hozzánk csatlakozott, hanem a munkájához...). Ez a panorámafestmény hasonló a Feszty-körképhez, csak nem a honfoglaló magyarokat ábrázolja, hanem a XIX. század eleji Thunt az Obere Hauptgasse egyik házának tetejéről szemlélve. (Drezdában is láttam ilyen képet, az kb. háromszor akkora volt, mint ez.) Különlegessége, hogy ez az első ilyen panorámakép, amely máig megmaradt. Vigyáznak is rá a thuniak, és minden évben más-más időszaki kiállításra csábítják a helyieket (is), hogy újra és újra felfedezzék maguknak a városukat (vagy mi, na értitek; olyan kiállításkritikusosan próbálok fogalmazni, de nem megy). Idén optikai csalódásokat sorakoztattak fel a Wocher-festmény alatti területen.

A kép egyébként nagyon tetszett mindkettőnknek (főleg, ha nem zárás előtt fél órával estünk volna be, és még lett volna időnk egy kicsit nézegetni), nekem különösen, hogy voltak a tetőn sétáló-üldögélő macsekok is (csalódott lettem volna nélkülük). A leíráshoz pedig mellékeltek egy mai körképet is, így volt alkalmunk összehasonlítani a régi Thunt a modernnel. Vannak különbségek. :-)

Zárás után hazabicikliztünk, és hevenyészve megterítettünk a dobozok között, meg elforgattuk a kanapékat, hogy kényelmesen tévézhessünk -- és vártunk Rejinre. Hű indiai barátunk fél hét után végre elszabadult a mérőeszközeitől, és elénk tárta tekintélyes DVD-gyűjteményét, amelyből Peti jó érzékkel kiválasztotta a kétrészes, ötórás kínai filmet (Vörös szikla), amelyben az északiak és a déliek csatáznak hosszasan, hősiesen, halált megvető bátorsággal, de ha éppen nem ezt teszik, akkor ábrándozva merednek a távolba, mint Franco Nero a honfoglaláskor. :-) A film tehát jó hosszú volt, és az sem rövidített rajta, hogy az elején nem találtuk az angol feliratot (kínai nyelvű menün nem csoda), utána meg az lett ugyan, de egyszer csak (feltehetően) a rendező kezdett belekarattyolni a történésekbe, a kétszólamú kínai szövegelés meg elég idegesítő volt. Harmadik újraindításkor végre stimmelt minden. Persze a második DVD-vel elölről kezdődtek a bajok... Rejin nem is várta meg a film végét (látta már amúgy is, mint mindet, amit hozott), mi viszont hősiesen kitartottunk a déliek megérdemelt győzelméig (az északi miniszterelnök cseppet sem szimpatikus figurának volt beállítva, neki nem szurkolhattunk), bár már majdnem leragadt a szemünk. A film végeztével mag ténylegesen is.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

127. bj.: Ciao, bello Ticino!

Hagyományossá :-) vált szeptemberi nyaralásként idén Ticino kantonba látogattunk el. 18-án vonatoztunk oda, zürichi átszállás után az olasz szupervonaton, a Cisalpinón -- természetesen a Gotthard-vonalon (Petinek mindenképpen meg akartam mutatni). Sajnos az idő nem volt túl kegyes hozzánk: a Riginek a teteje burkolózott felhőbe, a Mythenekből meg semmi nem látszott... Azért a wasseni templomnak integethettünk -- alulról, oldalról és felülről is. :-) Arra már nem is emlékeztem, hogy a belső-svájci hegyek ennyire nyomasztóak, de a Reuss-völgy hihetetlenül szűk, a hegyek meg rettentő meredeken tornyosulnak fölé. A Gotthard-alagútból kiérve előbb kissé kiszélesedett a Ticino völgye (ez a rész megvolt a gyerekkoromból), hogy aztán váratlanul összeszűküljön, és csak Biasca és Bellinzona között váljon ismét tágasabbá. Ha jól számoltam, Zürich és Bellinzona között 42 alagúton kellett átrobognunk -- a hidakra meg a viaduktokra viszont nem maradt szabad agykapacitásom. :-) Bellinzonában a megbeszélteknek megfelelően (piros kabátban) várt már ránk a szállásadónk -- egy hatvan év körüli férfi (a telefonban idősebbnek tűnt a hangja) -- és motyóinkkal együtt (kivételesen tényleg kevés holmink volt: két nagyobb meg egy kisebb hátizsák és egy kis utazótáska), fekete, belül krémszínű bőrüléses Mercijében elfuvarozott minket a szomszédos Monte Carassóba, ahol először is megmutatta a boltot (meg elmagyarázta az utat az autópálya melletti éjjel-nappaliig), majd visszafordult a szállásunkig. Ez a házigazdáink kertjében álló, kb. 15 négyzetméteres alapterületű, kétszintes kis házikó volt, amelyhez egy szőlőlugason, utána pálma- és alma- (vagy körte-?)fák között vezetett az út.

A lakot gyorsan belaktuk, és a mediterrán jellegű szokásokhoz igazodva (meg mert meghoztuk a szakadó esőt Bellinzona környékének) sziesztával kezdtük a programot. Én ezt hamarabb untam meg, mint a -- már szokásosnak mondható nyaralási -- náthával küzdő Peti, így az eső elálltával elslattyogtam bevásárolni. A boltban rögtön tanúbizonyságot tettem arról, hogy egy szót sem beszélek olaszul (egy nő akarta megtudakolni tőlem a zöldség-gyümölcs részlegen, hol szereztem zacskót, és meglepetésemben még a "scusi, non capisco" sem jutott eszembe, úgyhogy zagyváltam neki valamit angolul-németül), és felfedeztem, hogy itt a ciao járja köszönésként (a pénztárosnál be is próbálkoztam ezzel, de rájöttem, hogy jobban járok, ha maradok a kevésbé familiáris buongiornónál).

Na, most már biztosan mindenki lelépett, így az izgalmasabb részeket csak magamnak írom. Szóval azért sikerült felráznom Petit, és éppen időben értünk ki a buszmegállóba, így sokat várnunk sem kellett a Postautóra. Bellinzonában először lődörögtünk egy kicsit az utcákon, láttuk a főteret, az 1924-ben reneszánsz (!) stílusban épült városházát és annak szép belső udvarát, valamint a függetlenség terét (a Ticinónak a Svájci Államszövetséghez való csatlakozására emlékeztető obeliszkkel -- nesze neked, függetlenség, hihi); majd úgy gondoltuk, egy életünk, egy halálunk, felderítjük a várakat is. Az útikönyvünk nem túl részletes térképével szerencsétlenkedtünk épp, amikor egy kedves helybeli srác készségesen elmagyarázta, merre juthatunk fel a felső két várhoz (és ekkor fogadtam meg, immár sokadszor, hogy otthon majd én is mindig megkérdezem az útikönyves turistáktól, hogy segíthetek-e -- de előtte bemagolom az utcákat, a főbb nevezetességeket és az éjszakai bárokat). A legfelső várhoz, a Castello di Sasso Corbaróhoz először nem akartunk felmászni, de aztán mégis ott találtuk magunkat. :-) Nem bántuk meg, bár a múzeuma már zárva volt (fél hétkor nem csoda), viszont körbesétálhattuk, és a felhők között lenyugvó nap fényében megcsodálhattuk a panorámát. Innen lesétáltunk a második várhoz, a Castello di Montebellóhoz, amelyet szintén körbefényképeztünk -- és még azelőtt kimenekültünk, hogy ránk eresztették volna a rácsot, és felhúzták volna a hidat. :-) A harmadik várhoz már fáradtak és éhesek voltunk, ráadásul a vacsorával végeznünk kellett fél tízre, hogy az utolsó előtti busszal haza tudjunk menni (este és vasárnap csak kétóránként jár a busz); ezt teljesítettük is. A vasútállomás mellett ültünk be egy sörözőbe, és -- mivel minestrone már nem volt -- salátát és bolognai spagettit ettünk, természetesen sörrel. Sőt, az uramat valami romantikus szellem szállta meg, mert még egy szál vörös rózsát is kaptam tőle. ;-) Ja, a hazajutás még kalandos volt, mert nem tudtuk, hogy Monte Carasso olyan nagy falu, hogy két buszmegállója van, és sikerült hamarabb leszállnunk, de legalább memorizáltuk, hogy a legközelebb akkor kell jeleznünk, ha meglátjuk a jelzőlámpát...

Vasárnap délelőtt jó sokáig lustálkodtunk, de a kinézett (= nem a korai, hehe) buszt nem késtük le, tehát délben már Locarnóban voltunk. Peti kívánságára egészen a végállomásig utaztunk, bár két megállóval hamarabb kellett volna leszállnunk a városközponthoz. Így viszont egy csendes kis utcán gyalogoltunk le a Lago Maggiore partjára, ahol megállapítottuk, hogy a hajókázáshoz hamarabb kellett volna kelnünk, viszont a napon punnyadáshoz még épp időben vagyunk. :-) Az ücsörgés után átverekedtük magunkat az autószalonok portékái között, és vadásztunk Petinek hot dogot (közben rájöttem, hogy "turistául" beszélek eleget olaszul), aztán végre bevettük magunkat az óvárosba: jártunk a főtéren (ez is Piazza Grande, mint Bellinzonában), ahol a filmfesztivál vetítéséit is szokták tartani augusztusban, mászkáltunk kisebb-nagyobb utcákon, vetettünk egy-két pillantást a Castello Visconteóra, és elolvastuk a régészeti kiállítás anyagát az előtte lévő aluljáróban, majd visszagyalogoltunk a központba. Innen felsiklóztunk Orselinába, onnan meg egyenesen -- különjárattal! -- felfelvonóztunk a Cardadára (1360 m), ahol igen hűvös idő fogadott minket. Viszont mellette szép napsütés, és a Monte Rosa is kikukucskált a felhők mögül, vagyis a kilátóból egyszerre láthattuk Svájc legalacsonyabb pontját, Asconát, és a legmagasabbat, a Dufourspitzét is! Meg a Centovallit, a Maggia-völgyet, a Lago Maggiorét, a Monte Tamarót és mellette a távolban (távcsővel) bizarr sziklaformációkat is (a fenti panorámatérkép és a Gugli barátom szerint a Denti della Vecchiáról van szó). A gyönyörködést követően hintáztunk egy kicsit -- mégpedig kettős ingán: hol én lengedeztem, hol Peti; izgi volt! :-) Lefelé sajnos nem kaptunk különfelvonót, és fél órát várunk is kellett rá, aztán meg Orselinában kiderült, hogy a híres zarándoktemplomot, a Madonna del Sassót felújítás miatt nem lehet látogatni még egy évig... Így lesiklóztunk, és a pályaudvarral szemben ettünk minestronét meg pizzát, majd gond nélkül elértük a buszt, sőt még a "buszmegállónkat" sem tévesztettük el.

Hétfőn reggel lustálkodás miatt hagytunk elmenni egy buszt, a következő meg késett majdnem tíz (!) percet, de Bellinzonában még épp elértük a luganói személyvonatot. Útközben láttuk, ahogyan gőzerővel dolgoznak a nagy Gotthard-alagút (egyik) kistestvérén, a Ceneri-alagúton (a másik a Zimmerberg alatt fut majd, így jelentősen lerövidül az út Zürich és Milánó között). Petinek még időben eszébe jutott, hogy ezzel a vonattal akár rögtön el is mehetnénk Melidébe, és így is tettünk. Ott végre vettünk neki -- mert a gyógyszeres csomagot okosan Steffisburgban felejtettük -- Neocitrant meg C-vitamint (olaszul, majd németül, mert a többféle tablettatípus felsorolásából természetesen nem értettem semmit...). Jól felszerelkezve indultunk tehát a Swissminiatur makettjeinek felfedezésére. Felnőttként valóban bejárható a -- meglepően kis alapterületű -- hely egy óra alatt, hamar végeztünk is, annak ellenére, hogy mindent meg is örökítettünk, de még beültünk egy kis sült krumpli, sült csirkeszárny, saláta kombinációra is az önkiszolgáló étterembe (sajnos későn vettem észre, hogy lehetett volna polentát is kérni). Jóllakottan sétáltunk le a tó partjára, ahol a mólónál találkoztunk is egy hajóval, de nem Lugano felé tartott. Peti nem akart visszafordulni, ezért előbb a tavat átszelő híd alatt, majd az ahhoz tartozó -- hoooooosssszzzzzúúúúú -- töltésen gyalogoltunk vissza a civilizációba (szerencsére a végén sem állta utunkat gonosz drótkerítés vagy hatsávos autópálya, bár mindkettőtől igen tartottunk). Vonattal meg, sitty-sutty, Luganóban voltunk. Lófráltunk egy kicsit a városban -- itt Piazza Riformának hívják a főteret -- meg ücsörögtünk a parkban, és bámultuk a naplementében fürdő tavat meg a Monte San Salvatorét (a Monte Bre takarásban volt), utána visszaballagtunk a sikló aljáig, és felvitettük magunkat az állomásig. Bellinzonában még elcaplattunk a Castelgrandéig, de kiderült, hogy hétfőn csak hatig volt nyitva, így néhány fotó után továbbsétáltunk -- egészen Monte Carassóig, mert az expedíciónk alatt elment a busz, két órát meg nem akartunk várni rá. Otthon szendvicset ettünk és tévéztünk (és végre megértettem az 1 a 100 ellen kvízjáték szabályait is -- mondjuk eddig egyszer sem láttam belőle teljes részt).

Kedden reggel kivételesen korán összekészültünk (és indulás előtt bemenekítettük a házigazdánktól kapott kilónyi szőlőt a házba), meg a buszt sem késtük le, amelyről most Teneróban szálltunk le. Itt vártunk a csatlakozásra, amely elhúzott mellettünk, jelezve, hogy jön mentesítő járat. Jött is, azon is voltunk vagy félbusznyian, és utunk során még sokan csatlakoztak hozzánk. Nem csoda, az egyik leglátogatottabb völgybe, a Verzascáéba tartottunk: buszunk előbb felszerpentinezett a hegyoldalon, majd a hatvanas években kialakított tó mellett kanyargott Vogornóig, onnan meg tovább Lavertezzón és Brionén keresztül Sonognóig. Petinek jutott eszébe, hogy buszozzunk fel a völgy végéig, nézzünk szét a festői falucskában (az útikönyv szerint -- legalábbis két éve -- mindössze 29-en lakták, de ennél azért több ház van benne), jöjjünk vissza Brionéig, és onnan sétáljunk le Lavertezzóig. Lőn. Brionétól erdei úton gyalogoltunk (és hiányoltuk a túrabakancsainkat, én a -hátizsákomat és a botjaimat is), de nem volt vészes. Az viszont meleg helyzet volt, amikor Petit megtámadta a Fekete Rém (egy hosszú szarvú, fülében bilétát viselő, tehát elvileg nem vad kecske)! Peti szegény szendvicsét, sárgarépáját eldobva próbált kereket oldani, és én is csalogattam az állatot a saját kajámmal, de ő csak Petit szagolgatta. Azért szerencsésen megmenekültünk tőle (bár én inkább sziklákon másztam keresztül, hogy ne kerüljek túl közel hozzá), de még sokáig remegett a lábunk utána. :-) Utunk további szakaszán már nem értek ilyen izgalmak bennünket: a Verzasca hatalmas kövekkel tarkított medre mellett haladtunk, olykor egy-két ház vagy rom mellett, és még művészeti alkotásokat is láthattunk. Lavertezzónál meg várt ránk egy attrakció: a Ponte dei Salti középkori hídja a két szép ívével. A korábbi busznak még a falu előtt integettünk, így bőven volt időnk hidat és falut fotózni, így viszont arra már nem volt esélyünk, hogy a Vogornói-tó gátjánál leszálljunk, és ott is elidőzzünk egy kicsit. Inkább egészen Locarnóig buszoztunk, és vonattal mentünk vissza Bellinzonába. Vacsorára beültünk a Ticino első színházával szemközti étterembe -- ahol csak olaszul beszéltek a pincérek, és a menü is csak olasz volt. Peti nem kockáztatott, pizzát rendelt, én meg "pepata di cozzét" a halak és egyebek kategóriájából (rossz már nem lehet, gondoltam), amelyről kiderült, hogy paradicsomos kagyló pirítóssal. Szeretem, és jó volt, no problem. :-) Vacsora után még felmásztunk a Castelgrandéhoz, és lőttünk néhány "Castles by Night" képet, utána ücsörögtünk egy padon, végül hazabuszoztunk.

Szerda reggel bőszen pakoltunk és mosogattunk, aztán fizettünk a szállásadóinknak, és kisétáltunk a buszhoz. A csomagokat a vasútállomáson hagytuk, kaptam egy-két rongyot az uramtól, ismét felmásztunk a Castelgrandéhoz, ezúttal megnéztük a múzeumát is, és felmásztunk a tornyaiba, ahonnan körbefényképeztük a tájat. Időben visszaindultunk az állomásra, így nem maradtunk le a vonatról sem. Locarnóban könnyen megtaláltuk a Centovalli-vasutat (a föld alatt van, közvetlenül a fenti vágányok mellett, csak mondom). Menetrend szerint a panorámaszerelvény volt szolgálatban, amelyre fejenként 2 (!) frank pótdíjat kellett fizetnünk (mint mindenkinek). Jól döntöttünk, hogy Domodossola felé mentünk haza: a "százvölgy" gyönyörű, és volt is alkalmunk megcsodálni, mert a vonat igen lassan kapaszkodott fel Santa Mariába (ez már Olaszországban van). Sajnos képeket én nem csináltam, mert a mozgó vonatból esélytelen lett volna, és különben is kapaszkodtam erősen, amikor alattam tátongott a mélység. :-) Domodossola előtt hirtelen kellett néhány száz métert ereszkednünk, és már ekkor látszott, hogy nem fogjuk elérni a csatlakozó, a Simplon-hágón felkapaszkodó postabuszt. Vonatcsatlakozásunk sem lett volna egészen háromnegyed hétig (ha a rohanásban jól láttam a kijelzőt), de a tömeggel együtt kisiettünk a buszpályaudvarra, ahol két jármű is ránk várt (mint kiderült -- ideiglenesen -- menetrend szerinti járatok voltak, pályafelújítás miatt közlekedtek Domodossola és Iselle között). Isellében a vonathoz irányítottak minket, így nem a hágón, hanem az alagúton jutottunk vissza -- 15 perc alatt -- Svájcba. Brigből a már jó néhányszor megtett Visp--Spiez--Thun útvonalon jutottunk haza az IC-vel. Mivel nem túl későn értünk haza, még az utolsó utáni mosást is letudhattam, sőt filmnézésre is jutott időnk.

Hogy hogyan lettünk (?) úrrá a káoszon, arról majd legközelebb mesélek, mert úgy tűnik, más témám már nem nagyon lesz (ma pocsék idő volt, és Ed is lemondta a buliját -- még jó, hogy Peti észrevette az üzenetét --, és holnapra is hideget jósolnak, tehát várhatóan nem megyünk sehová).

A képek megint sokan vannak, segítség: az első nap (és a további bellinzonai képek, hogy egy helyen legyenek), a második, a harmadik, a negyedik nap képei. (Az ötödik nap délelőttjének fotói az első napnál, a Centovalliról meg nincs saját, de itt egy link szép képekkel.) Ez itten meg egy térkép.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

126. bj.: Búcsúpartik és ebéd a gleccser(b)en

10-én, pénteken este gulyáspartit tartottunk. Eredetileg a berni németesek búcsúbulijának indult, de Angelán (és a lányán, Carolynen) kívül más nem tudott eljönni, így az utolsó pillanatban meghívtuk Peti kollégáit is. Mit mondjak, szerencse, hogy nem mindenki jött el, mert így is éppen kevés volt a székünk, de azért megoldottuk (ha jól számolom, 14-en voltunk, plusz két kisleány). A 8 liter gulyás finom lett, és szinte teljesen el is fogyott. Ellentétben az aranygaluskával, amelyből még most is van egy adag, pedig azóta Brigitte vacsoráján is járt (mi lett volna, ha az eredeti terveim szerint négyszerezem, nem háromszorozom a mennyiségeket...?!).

Szombaton a buli fáradalmait pihentük ki, vasárnap viszont felkerekedtünk -- végül csak ketten, mert Rejin nem volt ott az állomáson tízkor (Rimna januárig Indiában tanul könyvelést). Ismét a Lötschentalba indultunk, de Goppensteinban ezúttal a fafleralpi buszra szálltunk, mert most a völgy felső szakaszát szerettük volna bejárni. Fafleralpból szinte teljesen síkban jutottunk el a Grundsee partjára, ahonnan nagyon szép őszi képeket készítettünk (már aki, ugye). Innen enyhe emelkedőn, ártéri mocsaras területen mentünk tovább egészen a Langgletscher "szájáig" (németül kapujáig). Az ebédünket az erősen olvadó gleccservéghez a lehető legközelebb (de még biztonságos távolságban a gleccser végén gyakran lezuhanó kavicsok-kövek pályájától) költöttük el, gyönyörködve az elénk táruló látványban és a fölénk magasodó (egyik) Breithornban. Közben arra gondoltam, hogy 150 évvel ezelőtt valószínűleg ki sem kellett volna tennünk a lábunkat Fafleralpból ahhoz, hogy a gleccser előtt költsük el a szendvicseinket...

Jóllakottan kissé nehéz volt a következő, meredek szakaszt legyűrnünk, de sikerült, és ennek örömére duplázhattunk is, mert (éljen a pontos kitáblázás már megint!) egy szakaszon vissza kellett kaptatnunk, hogy visszafelé ne a már ismert, hanem a felső úton mehessünk. Sajnos az Anenhüttére már nem volt időnk (meg az még 200 méter emelkedő lett volna), meg Petinek annyira kedve sem, így kihagytuk. Egy jó darabon megint mocsaras területen vezetett az utunk, aztán dimbes-dombos, a gleccserhordalék alakította tájon szaporáztuk. A Guggisee-nél csak egy pillanatra álltunk meg, majd szaladtunk tovább Guggistafel felé. Innen le kellett cikcakkoznunk a hegyoldalon -- és itt már tényleg rohantunk, mert volt még egy icipici esélyünk, hogy elérjük a korábbi buszt. Mivel elég sokan álltak sorba jegyet venni -- és a térdeim szinte meg sem nyikkantak az úton -- sikerrel jártunk, sőt még az utolsó ülőhelyeket is megszereztük (most még tömöttebb volt a busz, mint a múlt héten). Minden gond nélkül hazaértünk, bár Peti morgott egy kicsit, hogy Goppensteinban 15 (!) percet kellett várnunk a vonatra, micsoda disznóság! (Majd emlékeztessétek erre, ha otthon Alsókisbajom és Felsőtélfalva között másfél órája álldogál a buszmegállóban...)

Még gyorsan a hétfőről: Este Brigitte szervezett vacsorázós-filmnézős-beszélgetős dupla berni németet, és Angelával meg Fouaddal meg is jelentünk, ahogy azt kell. Ettünk finom graubündeni krumplilevest, ittunk (kivéve a muszlimok) burgenlandi vörösbort, mire én kijelentettem, hogy ez tulajdonképpen magyar, és megnéztük a Dällebach Kari című filmet (nagyon szomorú, és nagggyon berni németül van ;-), majd kávéztunk-teáztunk, és ettünk aranygaluskát is, közben pedig Kurttal, Brigitte férjével is válthattunk néhány szót. Szegény Peti rám telefonált negyed tizenegykor, hogy mikor érek már haza, csak nem elvesztem-e. Persze nem, Rädeli pedig a sötétben is simán hazavitt. Szerdán pedig végképp búcsút vettünk egymástól a berni németen (Brigitte sem fog tanítani egy ideig, mert az iskola vezetőségének tagja lett), és -- mivel Petinek is aznap volt a búcsúpartija az Empában -- ettünk egy kis krumplis pogácsát. :-)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

125. bj.: Lötschentali lötyögés

Szeptember első vasárnapján végre egy régen betervezett célpontra jutottunk el. Reggel a Lötschberger-vasútra ültünk, de már Goppensteinban le is szálltunk róla. Rövid tanakodást követően a "Wiler direkt" feliratú postabuszt választottuk, amely tíz perc alatt (f)el is vitt a lauchernalpi felvonó alsó állomásához. Szerencsére még időben észrevettük, hogy hol is kell jegyet vennünk, így nem maradtunk ki egy körből sem.

Fent -- 2000 méteren voltunk ekkor -- gyönyörű napsütés (ez idáig is így volt, nem lepődtünk meg) és kellemes meleg fogadott bennünket, ezért nemhogy az elővigyázatosságból magunkkal hozott kabátokra nem volt szükségünk, de még a pulóverünket is levetettük (sőt, Peti még a túranadrágja szárát is lecsatolta).

Rövid, a "faluba" vezető emelkedő után rátértünk a tulajdonképpeni turistaútra, amely magasan a völgy települése fölött húzódott a hegyoldalban, és kellemesen lejtett célunk, Fafleralp felé. Útközben végig ráláttunk a völgy felső végén húzódó gleccserre (Langgletscher, sajnos ez is egyre rövidebb és rövidebb lesz...) meg a túloldalon magasodó Bietschhornra és udvartartására. Két helyen pedig megtapasztalhattuk, milyen egy fiatal véderdő: '99-ben lavina sodorta el a fákat és a hófogó rácsokat, azok helyett kellett újakat telepíteni.

A táv első felét nagyjából a megadott idő alatt teljesítettük, de az ebédszünet után lelassultunk (meg két durvább lejtőnél főleg a bal térdem fájt eléggé), ebben közrejátszott az is, hogy elolvasgattuk (= én elolvastam, és vagy szó szerint lefordítottam őket, vagy tömörítve elbeszéltem a tartalmukat Petinek) az út mentén található mondákat is: megtudhattuk, hogy itt is igaz a "jótett helyébe jót várj" mondás, vagy azt, hogy nem minden kígyóban lakik elátkozott grófkisasszony, arról nem is beszélve, hogy nem mindenki rossz keresztény, aki nem jár rendszeresen templomba, illetve megismerhettük a bátor cipészlegényt, aki a szellemektől sem ijed meg. Petinek még ez is kevés olvasmánynak bizonyult azonban, így -- nem sokkal Fafleralp előtt, a Schwarzsee partján -- a magával hozott sci-fibe is beleolvasott. Ennek egyenes következményeként persze sehogy nem értük volna el a buszt, vagyis az utolsó kilométereken valóban volt okunk egyáltalán nem rohanni. :-) Szerencsére nem a legutolsó buszt szalasztottuk el, egy óra múlva -- dugig tömve turistákkal, köztük velünk -- indult a következő kettő Goppensteinba (az egyik egészen le a Rhone völgyébe, Gampelba).

A szokatlanul rövid bejegyzésért, remélem, kissé kárpótolnak titeket a képek.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

124. bj.: Külön utakon

Szerencsére csak átmenetileg váltak el az útjaink augusztus második felében, azóta túl vagyunk a családegyesítésen megint. :-)

Ott kell kezdenem, hogy 13-án délután Peti és James vasparipán (meg vonaton) elporzott a felkelő nap irányába,és sátrat vert egy meiringeni kempingben. Természetesen kiruccanásuk oka egy biciklis program volt, nem is akármilyen (az előző bejegyzésekből ez már sejthető volt, hiszen hetek, sőt hónapok óta edzettek rá): az Alpenbrevet nevű versenyre neveztek be ugyanis. Mivel még zöldfülűnek számítanak az alpesi biciklizésben, ezért "csak" a három hágót megmászató távot vállalták be. Illetve a háromból két és fél lett, mert egy földcsuszamlás elzárta a tervezett utat (meg egy falut az egyik irányból). Szerencsére a szervezők kiókumlálták, hogyan lehet mégis lebonyolítani a kb. 1300 (!) biciklist megmozgató rendezvényt. 14-én hajnalban startolt el a mezőny. Petiék a rajt végén csatlakoztak, mert nem mentek el időben pisilni -- pedig ettől a hibától a szakirodalom (igen, el KELLETT olvasnom!) is óva int minden versenyzőt. :-) Hogy hogyan zajlott a verseny, azt leginkább az illetékes tudja elmesélni, mert én végül nem voltam ott -- az útzár (meg a hideg és esős idő) meghiúsította a postabuszos körkirándulásom tervét. Annyi bizonyos, hogy nem volt egyszerű a Susten-hágó után felkapaszkodni a Gotthard feléig, ott visszafordulni, és újfent a Sustenen keresztül "visszacsorogni" Meiringenbe. Főhősünk a távot 9 óra 7 perc 57 másodperc alatt teljesítette (egy másodpercet verve James-re), és a -- jelenlegi adatok szerint 416 fős mezőnyben -- 371. helyen ért célba, ha jól számolom. (Amikor először néztük az eredményeket, akkor ebben a kategóriában még 450-en voltak feltüntetve, és közülük a 401. helyre rangsorolták Petit, de valószínűleg többen reklamáltak, hogy valójában valamelyik hosszabb távot teljesítették.) Összehasonlításul: az elsőnek 4 és fél órára volt szüksége -- őrült! Aki inkább képeket szeretne nézni az 1450-es rajtszámú hős biciklisről, az ide kattintson.

A verseny után a fiúk gyorsan összecsomagolták a sátrat, és hazajöttek, így nem kellett még egy éjszakát egyedül szomorkodnom (James természetesen nem engem vigasztalt, nyugi). Másnap így együtt csináltuk a semmit.

A következő hét is eltelt valahogy, említésre csak a szombat esti sétánk méltó: szokásos Schadaui-parki flangálásnak indult, de Peti az állomáson kibökte, hogy valami újra vágyik, így az 1-es busszal a Kander hídjáig utaztunk. Innen először a tópart felé indultunk el -- egészen egy tábláig, amely felszólított bennünket, hogy fizessünk két frankot per kopf (amennyiben nem spiezi illetőségűek vagyunk), vagy be ne merjük tenni a lábunkat a parti szakaszra. Az utóbbi lehetőséget választottuk, így továbbra is az erdei úton sétáltunk Gwattzentrum felé -- nagyon hangulatos volt. Gwattzentrumról aztán kiderült, hogy nem a faluközpontot hívják így, hanem egy szálloda- és kempingközpontot; kicsit kóvályogtunk is az épületek között (meg eljátszottunk egy vízikerékkel), míg vissza tudtunk jutni a főútra. A buszra várnunk kellett volna, ezért továbbindultunk, és hamarosan letértünk az országos védettséget élvező, nemrég renaturált mocsár széléhez. Magába a mocsárba -- nagyon helyesen -- nem lehet bemenni -- és alapos helyismeret nélkül valószínűleg amúgy sem lenne ajánlatos. Mivel ekkor már lement a Nap a Stögu mögött, visszaindultunk Thun központjába, és mire odaértünk, ránk is sötétedett. Azért mi nem ijedtünk meg, hanem beültünk a török étterembe, és jól bevacsoráztunk (meg besöröztünk -- attól tartottam, nem bírom hazáig magamban tartani a fölös folyadékot, de én is hős vagyok, nemcsak az uram :-).

Másnap kora reggel indulásra készen kellett állnunk: Peti Dél-Franciaországba, Albiba ment konferenciára, én meg a ballenbergi skanzen múltkor kimaradt keleti (és középső) részét terveztem megnézni. Mivel nem késtem le a vonatot, végre is hajtottam a tervemet. (A konferenciáról Petit kérdezzétek.)

Mielőtt beléptem volna a skanzenba, az ajándékboltban próbáltam egy-két dolgot beszerezni, de nem találtam, amit kerestem, csokit meg nem akartam a 30 fokos hőségben hurcolászni magammal. Maradt tehát az épületek felfedezése, szigorúan meghatározott sorrendben: nem akartam keverni az egyes tájegységeket, és nem szerettem volna kihagyni egyetlen házat sem, ezért nem mindig a legegyenesebb utat kellett követnem. Először a wallisi/valais-i házakat tekintettem meg, köztük a múzeum egyetlen templomát is. Ezt követték az alpesi kunyhók és pásztorszállások, majd a berni felföld házai. Ez utóbbi csoport érdekes háza volt az, amelyet néhány éve belülről teljesen modernizáltak, hogy bemutassák, hagyományos faház is kielégítheti a mai kor minden igényét. (Ja, és itt hallottam két nőt is magyarul beszélni, de gyorsan szem elől tévesztettem őket.) Ezután visszakanyarodtam Champatsch épületegyütteséhez, hogy megebédeljek: potom pénzért életem legfinomabb árpalevesét ettem! Nyammmmm! Feltöltődve Közép-Svájc házai felé vettem az irányt, majd a legkeletibb régiókat jelképező két épületet tekintettem meg. Az utolsó nagy csoportot pedig a "keleti középföld" házai, malmai és borospincéi jelentették. Mivel szerencsére még volt időm zárásig, elsétálhattam a szénégető boksából, mészégetőből és zsindelykészítő műhelyből álló komplexumig is, majd a Wyssensee mellett a berni középföldre jutottam. Ezeknek a házaknak egy részét megnéztük a múltkor a fiúkkal, most a maradékra kerítettem sort. Zárásként pedig vettem egy szál kolbászt a "vegyesboltban", ezzel is támogatva a helyi termelőket, és feldolgozókat. (Amit itt tömören leírtam, annak bőséges fotódokumentációja itt található.)

A buszt éppen lekéstem, a következőig meg nem bírtam egy helyben megülni, ezért két megállót visszasétáltam, és Hofstetten központjában szálltam csak fel. De nem mentem el Brienz központjáig, mert fejembe vettem, hogy megkeresem azt a házat, ahol '96-ban laktunk. A piros spalettára meg a körülbelüli helyszínre a két patak között az egész család emlékezett, Lackó pedig állítása szerint arra, hogy a mellette lévő ház fehér volt (ez azért nem gyakori a faházak sűrűjében), én meg az oldalsó bejáratra, így legalább némi támpontom volt. Találtam is két, a kritériumoknak megfelelő épületet, és suttyomban lőttem róluk néhány képet. A családi kupaktanács (egy "korabeli" fényképpel megtámogatva) pedig este eldöntötte a kérdést.

Augusztus utolsó hetét tehát külön töltöttük el; Peti minden bizonnyal sokkal hasznosabban, mint én, erről sokat nem tudnék írni, a szeptemberi eseményekről meg legközelebb tudósítok.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

123. bj.: Íjjajjúgy...

Most a (nagyon?) távoli múltba fogok visszarévedni, de mivel elsősorban úgyis magamnak írom a blogot (bocsi), és ezekre az élményekre is szeretnék emlékezni, ezért kénytelenek vagytok elolvasni ti is. Vagy nem. Ez utóbbi esetben viszlát a következő bejegyzésig. :-)

Szóval: Kedves Naplóm!

2010. július 3., szombat: Peti kora reggel elindul tavakat kerülni, és ebédre haza is ér. (Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mit főztem.) A szokásos ebéd utáni sziesztája alatt én még teszek egy gyors kört a Coopban és a Migros-ban, hogy a hétvégi túléléshez beszerezzek néhány dolgot. A szerzeményeim között egy afrikás-oroszlános kislabda és egy hűtőtáska is hazajön velem, gondoltam, a délutánra tervezett strandolásra pont jók lesznek. Terveinket azonban keresztülhúzza a beütő vihar; hazafelé öt perc alatt én is ronggyá ázom (bezzeg ha vártam volna egy pár percet a Coop árkádjai alatt, éppen megúsztam volna a nagyját, de persze már mindegy volt...). Csalódottságomat internetezésbe és a német--argentin meccs félszemes követésébe (khm, focidrukkerek ezért lenyakaznak) fojtom.

2010. július 4., vasárnap: Peti és James hegyen-völgyön át biciklizik Fribourg-ba, én meg igen hülye módon mondok búcsút a szemüvegemnek. Délután a szomszédok által leselejtezett könyvek megmentésével igyekszem jóvátenni a hibámat (bár ez a szemüvegnek természetesen már mindegy...). Közben felváltva lessük a csapadékos radarképet a neten meg a felhőket az ablakból, és megállapítjuk, hogy ma sincs értelme kibiciklizni a tópartra. Valóban nincs, pár perc múlva ömlik az eső...

2010. július 8., csütörtök: Peti kivételesen hamarabb hazajön a munkából, így végre -- idén először, összességében meg másodszor -- csobbanhatunk a tóban! A víz állítólag 18 fokos, de meglepő módon nem fagyoskodom benne (annyira). Kicsit labdázunk, és közben gyalogolunk befelé (100 méternél még mindig csak derékig ér), aztán meg vissza. Rövid napozás után (végre felavatjuk a még májusban szerzett pokrócot) kipróbáljuk a medencéket is: ezek melegebb vizűek, mint a tó (21--24 fok), viszont nekem kényelmetlenebb úszni bennük, mert a hajamat nem szeretném teljesen összevizezni, így viszont maximum kutyaúszást tudok produkálni, azt sem túl sokáig. Petinek nagyon tetszik. Az ugrótornyot csak messziről szemléljük, hat ökörrel sem vontatnának fel bennünket oda...

2010. július 10., szombat: Rejinék is kedvet kaptak a strandoláshoz, így délutánra megbeszélünk egy találkát négy órára. Mi fél ötkor ülünk nyeregbe a ház előtt -- és még így is mi érkezünk meg hamarabb. Keresünk egy szimpatikus helyet a vízhez közel, körbebarikádozzuk magunkat a strandtáskával meg az irdatlan mennyiségű vízzel és kajával (bepakoltam egy doboz málnát, darabolt sárgadinnyét meg almát, és még sajtos kifliket is sütöttem), bekenjük egymást naptejjel, és elővesszük az olvasnivalónkat (Peti valami angol nyelvűt, én meg Dürrenmattot). Közben egyre aggodalmasabb képpel nézegetem az eget, mert a nap eddigre teljesen elbújt, a felhők meg egyre fenyegetőbben tornyosulnak fölénk. Rejinék még mindig sehol, de Peti is belátja, hogy ha még fürdeni szeretnénk egyet, most kell bemennünk a vízbe. El is indulunk, a tó nagyon kellemes, most kb. 21 fokos. Megegyezünk, hogy az első villámlásnál azonnal elindulunk kifelé. Végül a harmadiknál tényleg vissza is fordulunk (persze nem a tó fölött kezdett villámlani, hanem a Simmental fölött, azért húzhattuk egy kicsit a kapitulációt). Ahogy kimászunk a partra, Rejinék köszönnek ránk -- és szinte abban a pillanatban felerősödik a szél. Gyorsan összekapkodjuk a motyónkat -- és a fiúk egy felborul kuka tartalmát is megpróbálják, amikor azonban hirtelen az összes szemetes vízszintesbe kerül, belátják, hogy vállalkozásuk reménytelen. A szemetet pont a medencék felé (és -be) viszi a viharos szél. A többi vendéggel együtt a főépület terasza alá húzódunk, és bízunk benne, hogy a vihar amilyen hamar jött, olyan hamar el is vonul. Azért szárazra cseréljük a fürdőruhánkat (eléggé lehűlt a levegő is, megfázni nem szeretnénk), sőt felvesszük az utcai ruhánkat is. A csocsóasztalból terülj, terülj asztalkámot varázsolunk, és töretlen optimizmussal szemléljük a vihar tombolását (azt hiszem, életem eddigi legdurvább vihara ez). A tóparti hegyekből semmi nem látszik, a szél tépi a fákat, a strand pedig a legrendezetlenebb törökországi partszakaszokat is alulmúlja: furcsa Svájcban felborult kukákat és szanaszét heverő műanyag palackokat, újságpapírokat, ételmaradékokat látni. A vendégek zöme -- úgy tűnik -- a távozás mezejére lépett, de rajtunk kívül is vannak még, akik kitartanak. Hat óra után csendesedik az eső és szél ereje, már sejthetőek a hegyek, és megérkeznek a sirályok lakmározni a hulladékból. Amikor gyakorlatilag teljesen eláll az eső, Rejin fürdőnadrágra vetkőzik, hogy legalább megmártózzon a tóban, de a strand alkalmazottjai (akik most már gőzerővel vetik bele magukat a romeltakarításba) kiparancsolják a vízből. Nem marad más választásunk, mi is távozunk -- mi biciklivel, Rejinék busszal. Az indiaiak viszont meghívnak minket az indiai étterembe, ahol többféle fogást kipróbálunk, és mind nagyon ízlik (de nem bírunk mindent felfalni). Hazaérkezés után még látjuk a német--uruguayi meccs végét is.

2010. július 11., vasárnap: Délelőtt gyönyörű az idő, így nem meglepő, hogy Rejin ebédnél ismét felhív minket, hogy mennének strandolni -- de most tényleg. Peti szkeptikus (ismét befelhősödött közben) meg inkább lustálkodna, nekem viszont van kedvem, így gyorsan összecuccolok (a tegnapihoz képest feleannyi holmit, és kaja sincs nálam), és elporzok Lachenbe, ahol a strand is van. Odaérkezve felhívom Rejinéket, de ők még úton vannak -- rövidíteni akartak, de ahogyan az ilyenkor lenni szokott, elkeveredtek --, így egyedül veszek birtokba néhány négyzetmétert a füvön. Egy darabig türelmesen várok, ám fél óra múltán bemegyek a vízbe. Hideg! Ráadásul a tegnapi vihar miatt teljesen fel van kavarodva, és rengeteg a gally (a part mentén karnyi vastag faágak, alig lehet tőlük belépni a vízbe), a levél és más növényi részek. Azért nagyon jólesik! Miután úgy döntök, ennyi elég volt "bemelegítésnek", már nem kell sokat várnom: megérkeznek az indiaiak is végre. Rimna hosszú ujjú pulóverben és hosszú szárú nadrágban -- szegénynek nagyon furcsa az európai "meztelenkedés", fürdőruhát nem hajlandó fölvenni. Inkább egy esernyő alá húzódik be a tűző nap elől (hogy valóban mennyire tűzött, azt a hátam tanúsítja este: ott nem tudtam bekenni magam, Peti meg nem jött [szóval az ő hibája!]). Rejinnel azért besétálunk a bójákig, sőt ő még tovább is, hogy tudjon egy kicsit rendesen is úszni (kijjebb folyton leért a karja), aztán hármasban megváltjuk a világot meg eszünk fagyit. Rejin bevallja, hogy a mai vihart csak este hatra rendelte meg, és addig még van másfél óra, így felhívjuk Petit, hogy ő se maradjon ki a jóból. Jön is, a beígért vihar viszont nem, a szórakozásunk tehát felhőtlen! Este mehetnénk az indiaiakhoz vacsorázni, és meccset nézni, de én inkább az otthoni vasalásra szavazok (a vb-döntő sajnos úgysem volt szép meccs, elfér mellette egy másodtevékenység).

...

...

...

2010. július 31., szombat: Vendégek érkeznek délelőtt: Nelli, Melinda ("a béemvé magyar hangja" :-) és Nelli egyik Hong Kong-i származású ismerőse, Soba. Illetve jön még András is, akit Peti felcibál a Brünig-hágóra, majd onnan Luzernbe (azért Andrásnak sem volt ellenére a biciklizés... ;-). Mi csajok az Emmentalba utazunk, mert Röthenbachban többnapos nemzetközi táncfesztivál zajlik. A belépő elég borsos, és Nelli sem tud kedvezményt kialkudni, de végül némi tanakodás után benevezünk a programra. Három sátor közül lehet választani: először a körtáncosat nézzük ki, de Soba és Melinda hamar lelép inkább salsázni. A "mi" sátrunkban tisztára olyan a fíling, mint a dörgicsei napokon Istenes Emíliáéknál. :-) Az ebédszünetben harapnivaló után nézünk, de a sült kolbászos pultnál nincs senki, aki kiszolgálna minket, így a csajok palacsintát esznek én meg Nelli szendvicsét (nem ízlett neki, nem elkunyeráltam!) meg jégkrémet. A délelőtti első szekcióban kétfelé válunk: Nelli és Soba a "square dance"-re neveznek be, mi Melindával viszont átspurizunk a magyar néptáncos sátorba, amint meghalljuk Sebestyén Márta hangját (magnóról). A figurák egyre nehezebbek, a cigánytáncoknál már végképp összeakadnak a lábaim, de nagyon jó móka! Szünet után még jobban szétszóródunk (már nem is tudom, ki merre jár), én a breton táncokat választom. A pár, aki tanít, először igyekszik két nyelven is elmondani az instrukciókat, de a német egyre inkább háttérbe szorul. Szerencsére eddigre viszont már régen megtanultam háromig számolni franciául, meg a "jobbra" meg a "balra" szavakat -- ennyi meg pont elég. Az egyik tánc azonban borzasztóan bonyolultnak tűnik a számomra, ezért inkább csak nézem, ahogyan a négyesek igyekeznek megtanulni a lépéseket (mondjuk annyit gyakorolnak, hogy ennyi idő alatt én is belejöttem volna, de ekkor már késő bánat...), és egy idő múlva Nelli tűnik fel, hogy mennénk haza, illetve tavat nézni. Végül Hünibachban kötünk ki, és rögtön vacsorázunk is egy kis büfében sült kolbászt, mert a nagy táncolásban jól megéheztünk. Megcsodáljuk a naplementében tündöklő hegyeket, majd hazakocsikázunk, ahol a fiúk már várnak ránk. Vendégeink nem maradnak éjszakára, hanem gyorsan továbbállnak Baden felé. Lesipuskás fotók itt.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

122. bj.: Csavargás a családdal 2.

Pénteken -- a vasárnapi programot előrehozva -- háromfelé váltak az útjaink: Peti, szegény, ismét dolgozni ment, Lackó és Eszter kora reggel Luganóba vonatozott (és Zürichben elértek egy olyan csatlakozást, amelyet az sbb.ch elérhetetlennek tartott, viszont így kicsit hamarabb megérkeztek a tervezettnél), ahonnan átruccantak Melidébe is a miniatűr Svájcot megnézni (majd vissza Luganóba, mert hamar letudták az előző programpontot), végül -- végül a reggeli útvonalon, nem cifrázva -- haza is vonatoztak ügyesen. Mi meg anyával és apával ügyesen a francia részt választottuk, és előbb Fribourg-ban sétáltunk: sétáltunk a sétálóutcákon, megnéztük a katedrálist, és a Zähringer-hídról megcsodáltuk az óváros(ok, mert van egy alsó- meg egy felsőváros) panorámáját. Utána visszacaplattunk az állomásra, ahova kis késéssel befutott a genfi vonat is. Az ablakból először az Alpok vonulatait bámultuk, majd a Genfi-tavat és a környező hegyeket. Genfben előbb az épp felújítás alatt lévő állomáson kolbászoltunk, de szerencsére egészen hamar megtaláltuk a Postapalotát a turistainformációval, ahol feltankoltuk magunkat mindenféle térképpel. Városnéző kirándulásunk első igazi állomása a Mont Blanc híd volt, ahonnan (majdnem) zavartalanul nézhettük a Jet d'Eau hatalmas víztömegét. A Rhone túlpartján vettünk egy-egy fagyit, amelyekkel elsétáltunk a Rousseau-szigetre, de nem ültünk le, mert a városfesztivál itt is mindent elborított. :-) Inkább az óváros felé indultunk, elhaladtunk az Ácsok temploma előtt, és benéztünk a Szent Péter és Pál székesegyházba, amelynek a harangjátékát is meghallgattuk (később még egyszer, hosszabban volt szerencsénk hozzá). Még csavarogtunk egy kicsit az utcákon (voltunk a fegyvertárnál és a városházánál is), aztán lesétáltunk a Place de Neuve-höz, hogy bemenjünk a reformáció emlékparkjába. A városünnep természetesen ide is begyűrűzött, de hogy éppen az emlékmű közepénél építsenek fel egy színpadot, az egy kicsit furcsa volt számunkra. Szerencsére Bocskayt nem takarták el, most is ott állt büszkén a jobb szélen. :-) A parkból kifelé megint betévedtünk az óvárosba, de hamar visszajutottunk a Mont Blanc hídhoz. Mivel ekkorra már mindannyiunk szeme kopogott, harapnivaló után néztünk az ünnepi forgatagban. Elég hosszú kóválygás után végre leszólított bennünket két barátságos lacikonyhás, így gyorsan kértem is tőlük három sült kolbászt meg egy adag sült krumplit (franciául, és nagyon büszke voltam magamra). A vacsoraféle után még nézelődtünk a hídon, és találgattuk, melyik felhő lehet a Mont Blanc, mígnem a hídfőnél találtunk képes Genf-leírást, és az alapján megleltük Európa tetejét is (teljesen rossz irányban kerestük...), kikukucskált egy domb (hegy?) mögül! És nagyon rendes volt, mert a vonatból is hosszasan integethettünk neki (szerintem az utastársaink elég furcsákat gondoltak a három, érthetetlen nyelven karattyoló, néha fel-felkiáltó és folyton kifelé bámuló meg mutogató alakról...). Sms-váltásainkból kiderült az is, hogy Lackóékkal egyszerre érünk Thunba (Berntől ugyanazon a vonaton ültünk, csak nem kerestük egymást a hosszú szerelvényen), és persze Peti is rendben megérkezett a munkából, így nem volt akadálya az újabb közös vacsorának sem.

Szombaton mindannyian felkerekedtünk, és Zürich meg Winterthur érintésével Neuhausenbe vonatoztunk, hogy megcsodáljuk Európa legbővízűbb (vagy legbővebb vizű?) vízesését, a Rajnáét. Ehhez először belépőjegyet kellett vennünk --  a laufeni kastélyban, magasan a vízesés fölött. Apával meg Petivel meg is másztuk a magaslatot (a lift igénybevételéhez már szükségünk lett volna a jegyekre...), és megszereztük a papírdarabkákat. Így tehát semmi sem állhatott a vízesésbámulás útjába. A látvány: víz, víz és még sok víz; de ahelyett, hogy ezt még hússzor leírnám, inkább linkelem a képeket, (elvileg) magukért beszélnek. Lehetőségünk lett volna kishajóval egészen a vízesés tövéig bemenni (sőt, akár a középen álló nagy sziklára is felmászni), de a társaság többsége leszavazta az ötletet (én egy picit sajnáltam, de -- mivel az egyik nyaralásunkkor már amúgy is voltunk ilyen hajókázáson -- elfogadtam a döntést). Tehát inkább (a három oldalról üvegfalú szerkezettel) fellifteztünk a kastélyba, ahol megismerkedhettünk az épület és a tulajdonosok történetével -- meg a vízesés megszüntetését célzó vadabbnál vadabb ötletekkel. Nagyon ötletes a székkiállítás: minden olyan személyhez, akinek valamilyen köze volt a kastélyhoz, hozzárendeltek egy-egy széket, fotelt, lócát, padot, trónust (ez Sissié) stb., és ezekben üldögélve érdekes információkat olvasgathat a megfáradt látogató. :-) Mire körbejártuk az épületet, jól meg is éheztünk, így az önkiszolgáló étteremben befizettünk egy kis sült kolbászra vagy rántott husira. Szegény Eszter ekkor már nem érezte  túl jól magát, és Lackó is fáradt volt az előző hosszú naptól, ezért ők innen egyből hazavonatoztak. Mi négyen meg sétáltunk egy kicsit a Rajna-parton Schaffhausen felé, és közben apa leszüretelte az összes elérhető érett szedret (nekünk is adott belőle bőven persze :-). Az utolsó néhány kilométert vonaton tettük meg Schaffhausenig. Szegény városkából nem sokat láttunk, mert rögtön tovább is indultunk Stein am Rhein festői városkájába. "Svájc Szentendréje" valóban turistaparadicsom, de érthető (még ha elviselhető nem) is a tömeg, mert a főutca és -tér valóban csodálatos: gazdagon festett és faszerkezetes házak mindenütt. Szavak helyett inkább nézzétek meg a képeket (a link ugyanaz, mint a Rajna-vízesésnél, mert ugyanaz a könyvtár :-). Jól kifényképeztük magunkat, meg fagyiztunk is egyet, mielőtt mi is a Winterthur--Zürich--Thun-útra léptünk (ültünk) volna.

Vasárnap Peti és James -- utolsó edzésként a nagy megmérettetés előtt -- megmásztákbiciklizték a Grosse Scheidegget, mi többiek meg a Rigire mentünk fel -- biciklik nélkül. Konolfingeni átszállással az Emme vidékén és az Entlebuchon át Luzernbe vonatoztunk, ahonnan lapátkerekes gőzhajóval (Stadt Luzern) utaztunk Vitznauba. Ezalatt egyesek pesszimista károgással kísérve mutogattak a körülüttünk tornyosuló felhőkre, míg mások optimistán tekintettek a jövőbe -- és a napfényben füdő Pilatusra. A fogaskerekűn egy japán turistacsoporttal (és más kirándulófajokkal) osztoztunk meg; a fenti kiszálláskor pedig a tömeg a szállodához tartozó étterem közepébe vivő teherlifthez sodort bennünket. Mi azonban nem álltunk meg itt, hanem először felkaptattunk a tulajdonképpeni csúcsra, miközben a fejünket majd' levitte a szél, és a környező tájra is csak a felhőlyukak kisebb-nagyobb ablakain tekinthettünk le. A legmagasabb hegyek sajnos végig elbújtak a szemünk elől, kárpótlásul viszont annyit gyönyörködhettünk a Pilatusban meg a svájci "alföldben", amennyit akartunk. Amikorra viszont kellően átfáztunk, beültünk az étterembe teázni, forró csokit inni és Zuger Kirschtortét enni (olyan pálinkaíze volt, hogy még! szegény öcsém ártatlan túrótortára vágyott pedig...). Felmelegedés után lesétáltunk a Rigi-Staffel nevű állomásig, ahol elváltak útjaink: Lackó és Eszter a vonat itteni bevárására szavazott, mi meg arra, hogy menjünk tovább a tábla szerint 15 percnyire lévő következő állomásig, Firstig. Erre volt fél óránk. Elárulom: a misszió nem sikerült, bár nem feltétlenül (csak) a mi hibánkból... A svájciak ugyanis kétféleképpen tudnak turistautakat kijelölni: vagy minden kereszteződésben egyértelmű tábla jelzi az irányokat (sokszor a még szükséges időkkel együtt), vagy -- mint itt -- a kiindulási és az érkezési pontnál van egy-egy tábla, közben sehol (az időintervallumokról nem is beszélve). Egy idő után azért gyanús lett, hogy a -- szórványos -- táblákról hiányzik az időmegjelölés, sőt a vasútállomás piktogramjai is, meg a kezünkben lévő áttekintőtérképen is csak egy viszonylag hosszú, kerülőt jelentő útvonal van berajzolva a két állomás között. Amikor végképp világossá vált, hogy nem érjük el a vonatot, apa felhívta a fiatalokat, hogy ne számítsanak ránk a következő felszállók között, és foglalják el magukat "odalent" Arth-Goldauban. Ezt az "apró" kellemetlenséget leszámítva kellemes sétában volt részünk; még a nap is kisütött! Az út First házaihoz vezetett, és itt kiderült, hogy az ugyanolyan nevű állomás srégen visszafelé lenne, mintegy 21 percre... Mivel azonban bőven volt időnk a következő vonatig, így inkább továbbra is lefelé haladtunk. Rigi-Klösterlinél viszont nem kockáztattunk tovább, hanem vártunk egy jó fél órát a szerelvényre. Innen az út nagy részét kellemes jódlidallamokkal töltöttük, mert egy jó- és főleg dalos kedvű társaság a mi vontunkon utazott le az éppen akkor véget ért találkozóról hazafelé tartva. Öcsémék meg egyébként a vágyott nosztalgiavonattal utaztak. Arth-Goldauban megtaláltuk egymást, meg anyáékkal azt a szállót is, ahol '91 nyarán laktunk -- most hentesüzlet üzemel itt. Hazafelé végül a Zug--Zürich--Thun irányt választottuk. Peti már otthon volt, mire hazaértünk, de vacsorát nekem kellett készítenem. :-)

Hétfőn -- anyáék itt-tartózkodásának utolsó napján -- gyönyörű időre ébredtünk, úgyhogy nem totojáztunk sokat, hanem testületileg Mülenenbe vonatoztunk. Innen siklóval vitettük magunkat a Niesen tetejére; Petivel az alsó vezetőállásban utaztunk (az átszállás után a második szerelvényben is), így zavartalanul fotózhattuk a mélységet alattunk. A pálya hihetetlenül meredeken megy felfelé, korlát nélkül, sok helyen -- a megfelelő dőlésszög megtartása miatt -- oszlopokra emelten. Eléggé félelmetes, egyben csodálatos látvány volt, meg kell hagyni. :-) A fenti panoráma meg... talán elég, ha annyit mondok, hogy a Gornergrat komoly vetélytársat kapott a Niesen "személyében": a leg(észak)keletibb csúcsok és a szemérmesen hegy mögé bújó Matyi meg a Monte Rosa tömbjének kivételével az összes svájci csúcs felvonult a szemünk előtt (a Mont Blanc-t sem láttuk, mert innen takarásban van). Sigriswiler Rothorn, Niederhorn, Rigi, Pilatus, Stanserhorn, Titlis, Brienzer Rothorn, Schynige Platte, Männlichen, Wetterhorn, Schreckhorn, Finsteraarhorn (ja, ő az Eiger mögött van), EMJ, Schilthorn, Breithorn, Tschingelhorn, Blüemlisalp, Doldenhorn, Balmhorn, Altels, Rinderhorn, Lysskamm, Dente Blanche, Wildstrubel, Männlifluh, Les Diablerets, Dents du Midi, Fromberghorn, Dent d'Oche, Hochmatt, Kaiseregg, Ochse, Gantrisch, Stockhorn, Chasseral -- és akkor még azokat sem soroltam fel mind, amelyek a panorámaképeslapon névvel szerepelnek. Egyszerűen lenyűgöző volt, és az idővel is olyan szerencsénk volt, amilyen szökőévente egyszer! Ezért a látványért megérte várni a Niesenre utazással! Hogy a napi kalandunk se maradjon el, arról Peti gondoskodott: egészségügyi kitérőt tett, amikor a soros sikló lefelé indult anyáékkal (én szolidaritottam). Szerencsére a sok látogató miatt nem tartották a félórás menetrendet, hanem 15 percenként tessékelték le az embereket, így az első csapatnak nem sokat kellett ránk várnia. Lefelé menet a felső vezetőállásban utaztunk, így másik perspektívából is lefényképezhettük a lélegzetelállító pályát -- meg a mellette futó lépcsőt, amely a világ leghosszabbja (11674 fok, de csak évente egyszer, futóverseny keretében szabad megmászni). Mülenenből Spiezbe utaztunk, ahol hagytuk elmenni a bázeli IC-t, viszont a Milánóból érkező Cisalpino késett (és jól televolt), de már nem siettünk sehová. Délutánra már csak könnyű shoppingolást terveztünk (kis kavargás után megtaláltuk az Aldi mélygarázsát is, később Lackó "távirányítással a Lidlbe is eltalált), ennek abszolválás után meg röstivacsorát.

Kedden reggel a még nálunk is ideiglenesebben itt állomásozók korán elindultak Magyarországra (a Brünig-hágón és Liechtensteinen keresztül); és Petivel mi is dolgozni mentünk (mondjuk én elég hamar hazamenekültem Zürichből az aktuális adag munkával, mert minden pillanatban el akartam aludni). A következő hétvége történései meg a következő bejegyzésben olvashatók majd -- valamikor.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

121. bj.: Csavargás a családdal 1.

Az elmúlt hetekben vagy olyan sok minden történt, hogy nem volt időm írni, vagy olyan rossz hangulatom volt, hogy nem volt kedvem... De most már tényleg nem halogathatom tovább az újabb kalandjaink megírását, íme.

Augusztus elsején (július kimaradt eseményeit majd még összefoglalom) Peti edzésként a Grimsel-hágót hódította meg Siddel, én meg gyorsan cikket igyekeztem befejezni, és a lakást vendégfogadásra alkalmas állapotba hozni -- amivel jól el is telt az egész napom. Eközben anya, apa, Lackó meg a barátnője, Eszter az autóban szorongtak, és bőszen igyekeztek nyugat felé. Sajnos rajtuk kívül sokan mások is, így a svájci határon több mint egy órát voltak kénytelenek várakozni... Így viszont -- este tízkor -- Peti ért haza hamarabb, de fél órán belül a család is befutott. Gyors vacsora és bútortologatás után vendégeinket bezsúfoltuk a nappaliba, és rájuk zártuk az ajtót. :-)

Hétfőn reggel Peti munkába indult, mi pedig thuni felfedezőútra. Megnéztük a bevásárlóutcákat, felmásztunk a várhoz és annak tornyába is, délben pedig az állomásra mentünk, és az első Bernbe menő vonatra (emeletes IC volt) fel is szálltunk. A fővárosban az első utunk cipőboltba vezetett, mert apa sportcipőjének talpa nem óhajtott tovább svájci földet taposni (nem tudja, miből maradt ki...). A harmadik boltban találtunk is megfelelő modellt, így átalakulhattunk mintaszerű turistákká. Megtekintettük a parlament épületét, és megállapítottuk, hogy a Bundesterrassén még mindig lehet malmozni meg sakkozni (csak az évekkel azelőtt egész nap ott ücsörgő és malomban mindenkit megverő néni hiányzik) -- a figurák két nagy ládában vannak, minden különösebb lopásvédelem nélkül... Ezek után a Markt- és a Gerechtigkeitsgassén sétáltunk az árkádok alatt (közben eleredt ugyanis az eső), el az óratorony mellett, amelynek oldalában megtaláltuk a XIX. századi piszoárt is (eddig nem tudtam róla, de az Andris által itthagyott útikönyvben említették meg). Az Aare-parton beköszöntünk a medvéknek, akik -- úgy tűnik -- igen meg vannak elégedve az új parkjukkal. A két kismackó, Urs és Berna pedig igen nagy népszerűségnek örvend a helyiek és a turisták körében. A régi medveárokban most medvemúzeum (?) van, de oda csak lepillantottunk, be nem mentünk. Inkább visszabuszoztunk a Bärenplatzig, ahol megnéztük a gyerekzabáló csúnya bácsi kútját. Innen már csak a pályaudvarig kellett elsétálnunk, ahonnan szerencsénkre perceken belül indult egy személyvonat Belpen keresztül Thunba, így a Belpberg túloldalán lévő völgyet is meg tudtuk nézni. Hogy mit vacsoráztunk, arra nem emlékszem...

Kedden továbbra is szomorkás időnk volt, és anyáék az Aare-áttörést választották programnak. Mivel én tavaly elég sokszor jártam ott, ezért csak az utat magyaráztam el, de nem tartottam velük (Peti meg dolgozott). Végül találékonyságra is szüksége volt a csapatnak, mert rögtön az elején lekésték a buszt (nekünk két év alatt sem sikerült ez, csak úgy mondom! ;-), de szerencsére megoldották az odajutás problémáját. Az áttörés után felsiklóztak a Reichenbach-vízeséshez, visszavonatoztak Interlakenbe, ahol gond nélkül elérték a thuni hajót. Én meg végre befejeztem a cikkemet...

Szerdára Peti is szabadságot vett ki, hogy láthasson szépeket. Látott is. :-) A reggel megint nem indult simán: mivel késett pár percet, elértük Thunban a korábbi IC-t. A másodosztály a -- szokás szerint jó hosszú -- vonat elején volt, így Peti, anya meg én előrerohantunk (akkor még nem figyeltem, hogy az első és a másodosztály között nem volt plusz mozdony, így át lehetett járni közöttük) és ott vártunk a többiekre, akik viszont hátul felugrottak az első osztályú kocsik egyikébe. Ez persze csak akkor derült ki, amikor a le- és felszálló tömeg eloszlott, a vonat pedig elindult -- nélkülünk. Anyának vettünk automatából jegyet Interlakenig (igazából az apánál maradt bérlet sem volt így érvényes, mert az két, együtt utazó személyre szólt...) -- aztán nem is láttunk kalauzt... Mondjuk szegénynek biztosan sokáig tartott (volna) átverekednie magát a dugig tömött ICE-n... Interlakenben aztán családegyesítést tartottunk, és a fiatalság foglalt nekünk helyet a lauterbrunneni vonaton (az is csordulásig tömve volt turistákkal...). A csatlakozó postabuszra nem kellett várnunk (sőt!), amely a Trümmelbach-vízeséshez vitt bennünket. Ez a patak gyűjti össze az Eiger, a Mönch és Jungfrau gleccsereinek vizét, és percenként mintegy 20000 liter víz zúdul át a hegybe mélyen bevágódott áttörésben! Először a hegy belseji liftben utaztunk fel a "6,5. emeletig", ahonnan felgyalogoltunk a tizedikre; közben persze bőszen fényképeztünk is -- mert volt mit. :-) Utána lesétáltunk egészen az első (a legalsó) vízeséshez, majd ebédeltünk egy szimpatikus asztalkánál. Mivel a postabusz az orrunk előtt ment el, várni meg nem volt kedvünk, erőnk viszont még volt, ismét gyalogoltunk, de nem visszafelé, hanem a Stechelberg--Mürren-felvonó alsó állomásáig. Sokadmagunkkal -- és egy átszállással -- pikkpakk felértünk Mürrenbe, az (elvileg) autómentes kis falucskába a lauterbrunneni völgy fölött. Itt továbbra is szép időben volt részünk, de sajnos a nagy hegyek -- köztük a hármak is -- jórészt felhőbe burkolóztak... Azért megcsodáltuk a panorámát, és végigsétáltunk a településen, sőt még tovább is, mert úgy hozta a kedvünk. Végül Winteregg állomásán szálltunk fel a kisvonatra, hogy egy megállóval később a lefelé menő felvonóra szálljunk -- kb. százan. Borzasztó élmény volt: két angol--svájci kislány felváltva bokszolt a derekamba, rajtuk kívül pedig mindenki magasabb volt körülöttem, így sem levegő, sem kilátás... Azért túléltük, és -- Interlakenig hasonló tömegben, bár egy picit kényelmesebben -- hazavonatoztunk.

Csütörtökön Petinek megint dolgoznia kellett, és az idő is elromlott, de mi rendíthetetlenül véghezvittük a programunkat. Nem bántuk meg! Először Brigbe vonatoztunk a régi, panorámás vonalon, és bár Frutigentől Hohtennig szinte semmit nem láttunk a ködtől, de a Rhone-völgyét már igen (hamarabb kellett volna pisilni mennem, azt mondták a népek...). Itt a Sierre-be tartó vonatra szálltunk át, majd jó fél órát vártunk a postabuszra, amely a Val d'Anniviers nevű völgybe vitt bennünket. A helyet Eszternek ajánlotta az utasbiztosítós pasi, előtte semmit nem tudtunk róla. Hát lehet, ha tudunk, nem merünk idejönni (Nelli, ezt a részt ne olvasd!): A busz Sierre-ből kiérve rögtön egy szűk szerpentinen mászott fel néhány száz métert, majd ezen a "magassági körön" haladtunk tovább. Alattunk jobbra a szakadék, a szembejövő autókat meg jól letülköltük, és persze baj nélkül felértünk Vissoie-ba (sajnos erről a szakaszról csak visszafelé készítettem képeket, de a "belső" sávból fele annyira sem látszik félelmetesnek az alattunk tátongó mélység). Itt a sok busz közül gyorsan sikerült kiválasztanunk a Zinal felé menő csatlakozást. Ez az útszakasz is nagyon szép volt, de sokkal kevésbé félelmetes, mint az előző. A völgy végi faluba érve kellemetlen hideg és szemerkélő eső fogadott bennünket, ezért egy kisebb étterembe menekültünk (sajnos nem annyira) forró csokit inni (én rendeltem, többé-kevésbé franciául, ha érdekel valakit ;-). Még előtte szereztünk cuki rajzos térképet a tursitainformációtól, és a melegedés közben kiválasztottunk egy rövid, teljesen szintben menő kört a Navisence-patak (folyó?) partján. Ezt én a visszaforduló előtt kiegészítettem egy kis dombmászással is, de sajnos sem gleccsert, sem a Matyit nem láttam innen sem (az utóbbit eléggé esélytelen lett volna ebből a szögből). Közben viszont megint kisütött a nap -- egészen addig, amíg vissza nem értem a családhoz, pontosabban apához, mert a többiek addigra elindultak vissza a falu felé. Apával szedtük a lábunkat, hogy utolérjük őket, de közben megálltunk egy avarral fedett hókupacot meg a szemközti hegyoldalon szintén hó alatt zubogó patakot megcsodálni. Zinalban elértük a kinézett buszt (az egyetlen lehetőségünk volt aznap délután; hiába, itt is vannak világtól [majdnem] elzárt települések), Vissoie-ban meg a csatlakozást is, és mondom, most már sokkal kevésbé volt félelmetes a szakadék feletti út. :-) Sierre-ben is találtunk vonatot, amelyről Vispben leszálltunk, hogy az új Lötschberg-alagút segítségével gyorsan hazaérjünk. Este kollektíven beültünk a szomszédunkban található étterembe, ahol dugig ettük magunkat (én például nem is bírtam legyűrni a hatalmas adag leves után a még hatalmasabb adag -- és nagyon finom -- főételt...), utána meg a fiatalok rövid andalgás után a tollasbált választották, míg a meglett házaspárok az Aare-parton elsétáltak a gyalogoshídig meg vissza.

A kalandok második felét a következő bejegyzésben mesélem el, mert ez így is túl hosszú lett, meg különben várhatnátok még egy hetet a megjelenésre...

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

120. bj.: Sógor Svájcban

Úgy döntöttem, az időrendet felborítva előbb Andris látogatásáról írok, a strandos kalandjaink meg később következnek (már ha teljesen el nem felejtem őket megírni). Remélem, örültök. :-)

Sógort július idusán hozta el a vonat erre a kies földre, kisebb kalandokkal és másfél órás késéssel (legalább nem hajnali ötkor kellett kelnem, hogy Zürichben várhassam a ropogós bérletével együtt). Thunba tehát már együtt robogtunk, aztán ebédeltünk, és a délutáni ejtőzés/vásárlás után együtt vártuk Petit meg a verdiktet arról, hogy lesz-e végül hússütögetés a kollégáival a strandon. Nem lett, mert a közeledő viharra tekintettel Bernbe tevődött át az összejövetel székhelye, és oda lusták voltunk elmenni. Helyette inkább vacsora után városnéző sétára indultunk, de a tóig nem jutottunk el, mert ránk szakadt az ég. (Kérdés: kinek volt esze esernyőt vinni magával? És mégis ki vállalt szolidaritást az ernyőtlenekkel?) Végül a fiúk az egyes busznak a pályaudvarral ellentétes irányú, ámde fedett megállójába húzódtak be, én meg az ernyőm alatt az úticélunknak megfelelőben stoppoltam buszt. Mire a központba értünk, az eső is elállt, így megkockáztattunk egy újabb sétát hazáig. Mondanom sem kell, hogy ismét kaptunk a nyakunkba rendesen...

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

119. bj.: Mit csináltunk az elmúlt két hétben? (És mit nem?)

Úgy látom, eléggé behalt a blog, nem szóltok bele az események alakulásába... :-( Hogy egy kicsit felrázzalak titeket, kedves olvasók, interaktívvá teszem a mostani bejegyzést: összehordok hetet-havat, és nektek kell kitalálnotok, hogy mi az, ami valójában megtörtént velünk, és mi a fantáziám szüleménye. Ugye örültök neki? ;-) És ha jók lesztek, legközelebb még a történetek folytatását is ti találhatjátok ki, jó?

Na, de lássuk inkább a választékot, az egyszerűség kedvéért számozott bekezdésekben.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

118. bj.: Kirándulás a kőcsődörök alatt

Szóval másnap (khm, bocsi a hosszú kliffhengerért..., ja és ne gondoljatok rosszra a cím olvastán!) kicsit azért nehezen, de még időben kipattantunk az ágyból, összepakoltunk (sőt, én még rántott husikat is sütöttem), és még a buszt sem késtük le, amellyel a vasútállomáson elértük az Innererizbe tartó másikat is. Rejinék nem voltak a láthatáron, és mivel az volt az egyezség, hogy nem várunk rájuk (a busz csak kétóránként jár), de nem is haragszunk, ha nem jönnek, így lelkiismeret-furdalás nélkül maradhattak otthon (és Rejinnek legalább mentsége is volt ugye).

A szelíd dombok (izé, vagy ezer méteren mentünk) között kanyargó buszunk kirándulójárattá nemesedett: szinte nem is álltunk meg a végállomásig, ahol a jókedvű, túrára kész társaság egyik fele rögtön neki is indult a választott útnak, a másik fele meg betért egy sörre-fagyira a vendéglátóipari egységbe. Mi egyik félhez sem csatlakoztunk, de gyors naptejkenésre, vízivásra meg felszerelésigazításra megálltunk az első padnál. Utána viszont mi is vígan csattogtattunk a botjainkat a Sichel (svájciul: Sichle, jelentése sarló) nevű hágó felé -- mintegy hatszáz méteres emelkedő várt ránk a rekkenő hőségben.

Balról a Güggisgrat (thuni-tavi végénél a Niederhornnal, de azt ekkor még nem láttuk a hágótól) hegyeinek vonulata nézett le ránk, köztük a Sieben Hengste ('hét csődör'), jobbról pedig a Burst, amelynek folytatása a tó felé a Sigriswiler Rothorn. A hét kőcsődör legendája a következő: St. Beatus lovai voltak ők, és kedvükre legelészhettek a Thuni-tó környékén. Ám egy nap megigézte őket a távolabbi vidék, és nekiiramodtak a Justistalnak, majd át a Sichle hágóján. Egy kőszáli sas jelentette Beatusnak a lovak elcsatangolását. A szent rögtön felsietett a róla elnevezett hegyre, és rákiáltott a csődörökre. Azok azonban nem hallgattak rá, így Beatus éktelen haragra gerjedt, és megátkozta őket. Így változott hét, szorosan egymás mellett álló kősziklává a hét rakoncátlan csődör.

Eddig tartott a mese, a mi kalandjaink azonban még csak most kezdődtek. Először egészen jó tempóban másztunk felfelé (olykor-olykor láttuk az előttünk járó két-három turistát, szinte mindig ugyanolyan távolságban, innen gondolom, hogy nem voltak lassúak), elhagytunk néhány tanyát, vettünk friss vizet egy kútnál, elengedtünk néhány őrült montist, és egyre közeledtünk a távolból már messziről csillogó két hófolthoz, amikor én már olyan éhes voltam, hogy néhány kőre kucorodva megebédeltünk (még saláta is volt a szendvicsekhez, s. k. öntettel, bizony!).

Ebéd után aztán valamiért sokkal lassabban folytattuk utunkat (legalábbis nekem úgy tűnt, és később Peti csodadzsípíesze igazolt engem): még másztunk több mint száz métert, majd megállapítottuk, hogy a hágón nem lett volna hely ebédelni, mert a két völgy között kb. két méter széles a "perem". Közben egyébként befelhősödött, és a nagy meleg is enyhült, ideális kiránduló- és fotóidőt biztosítva számunkra.

A hágón magán nem sok időt töltöttünk, csak annyit, amennyi alatt Peti az összes ott növő virágot lefényképezte :-). Utána elég meredeken kezdtünk ereszkedni; először a természetes köveken, majd egy tanyától kezdve aszfaltúton. Így előbb csak szegény térdeink recsegtek-ropogtak, később meg a talpaink is csatlakoztak a karhoz a sajgásukkal... A táj viszont nagyon szép volt: a Justistal széles, kissé mocsaras völgy, a közepén patakkal, és villanypásztorokkal precízen felosztott legelőkkel (teheneket viszont csak egészen fent láttunk, néhányat; egy fenyőfa alatt ácsorogtak). Balra a Güggisgrat vonulata látszott, és most már a Niederhorn is (meresztettem is a szemem, hogy látom-e a Beatenbergre vezető utat, ahol Peti egy nappal azelőtt biciklizett, de nem találtam), jobbra pedig a Sigriswiler Rothorn magasodott fölénk.

Az aszfaltúton épphogy csak vánszorogtunk, és az sem segített sokat, hogy megint teljes erejével sütött a nap. Pihenésképpen az egyik tanyán vettünk egy jókora darab alpesi, meg egy kisebb kecskesajtot, és ott egy időre le is tértünk az aszfaltról. Itt a táj is megváltozott: vadregényes szurdokba értünk, mellettünk a patak vízesésekkel zubogott alá a sziklákon. Viszont mivel már rég túlléptük a túrakönyvünk és a táblák által is jelzett ötórás intervallumot, de még mindig nem jutottunk le Merligenbe, ahova még ötszáz métert kellett volna ereszkedni, inkább úgy döntöttünk, hogy Sigriswilben fejezzük be a kirándulást, mert oda kevesebbet kell lefelé menni -- viszont hosszabban az aszfalton (egy helyen ugyan letérhettünk volna, de nem tudtuk, hol lyukadunk ki később). A faluba beérve már nagyon örültem, hogy nemsokára buszra szállhatunk, mert a lábaim addigra már ólomsúlyúak voltak, de még a buszmegállóhoz is kellett egy sort gyalogolnunk. Ráadásul Guntenben a sofőr közölte, hogy elnézést kér, de ez a busz most csak idáig jött, ha Thunba szeretnénk menni, szálljunk át (a menetrend szerint ennek is Thunig kellett volna közlekednie). Egyébként hajóra is szállhattunk volna, mert néhány perc múlva áttuk kifutni a kikötőből, bár az még egy jó fél órával hosszabb út lett volna. Végül azért, jó fáradtan, de élményekkel telve, egyben hazaértünk. Ez meg megint klasszikus "reggeltől estig" poszt lett, kajás részletekkel. :-) Képek is vannak természetesen, itt.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

117. bj.: Könnyű esti biciklizés

Szombaton (június 26.) délben Peti már tett egy kört a környéken, hogy délutánra kellően elfáradjon, és kényelmes legyen neki is az a lassabb tempó, amit én meg Rejin "diktálni" tudunk. A találkozó négyre volt megbeszélve (ezért mi ebéd után nem is aludtunk), de Rejin csak fél ötre futott be a vasútállomás elé -- teljesen lapos kerekekkel... Először Peti kis pumpájával próbáltak szuflát fújni a gumikba, de végül a közeli biciklikölcsönzőből kértünk kölcsön egy nagyobb teljesítményű pumpát. Közben Rimnával is váltottunk két szót, aki az általunk is ismert libanoni családhoz készült vendégségbe (és megígértem neki, hogy a nyáron megtanítom biciklizni, úgyhogy majd nem szabad elfelejtenem az ígéretemet).

Öt óra előtt néhány perccel pattantunk végül nyeregbe, és egyből Oberhofenig hajtottunk: elöl Peti, mögötte alig lemaradva én, leghátul meg szegény Rejin küzdött az emelkedőkkel (meg valamiért a lejtőkkel is). Érdekes, nekem már szinte meg sem kottyant az a domb, amelyen eddig mindig csak fújtatva, lépésben másztam fel... Oberhofenben fényképezkedtünk a kastéllyal meg a tóval, utána pedig ismét vasparipáinkon száguldottunk tova. Guntenban Peti elvált tőlünk, hogy Sigriswilen meg az erdőn keresztül kaptasson fel Beatenbergbe (azért annyira nem fárasztotta le magát az első túráján, hogy ezt a hegyet kihagyja :-), mi pedig két kis pihenővel (nem miattam kellett megállni...) Beatenbuchtig tekertünk, ahol szerencsére elértük -- sőt még vártunk is rá -- az utolsó beatenbergi siklót. Mire mi felértünk, megcsodáltuk a panorámát (képek itt) és kiültünk sört vagy Rivellát inni, Peti is megérkezett, és csatlakozott hozzánk egy üveg kólával. Kicsit később úgy döntöttünk, hogy vacsorázunk is a kellemes vendéglő teraszán, így végül több mint egy órát töltöttünk a Niesennel farkasszemet nézve (a nagy hegyek felhőbe burkolóztak). Tele hassal végigtekertünk Beatenbergen, majd leszáguldottunk Interlakenbe -- és ezen az úton eléggé féltem (rég jártam ilyen meredek lejtőkön): nem is mertem negyvennél többet engedni Rädelinek... Az alsó szakaszon viszont jobb minőségű, szélesebb és kevésbé kanyargós lett az út , na itt aztán én sem fogtam már vissza annyira a drótszamarat.

Interlakenben viszont -- szerencsére csak átvitt értelemben -- kissé pofára estünk: "normál" vonat már nem járt Thun felé, az ICE-n meg ugye nem lehet biciklit szállítani... Peti természetesen simán bevállalta volna a hazatekerést is, de Rejin végül rábeszélte, hogy ő is jöjjön velünk Spiezig postabusszal. A biciklik most nem a busz hátulján utaztak (ott nem voltak kampók), hanem a belsejében, mint a babakocsik. :-) Spiezben Rejinnel úgy döntöttünk, a maradék tizenöt kilométer nekünk is belefér a napi keretünkbe, ezért szépen hazacsorogtunk: szinte végig lejtett az út, nem volt megerőltető egyáltalán. Végül is az egész kirándulás sem volt az, csak egy kicsit, amolyan kellemesen fáradtam el. Hanem aztán másnap...!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

116. bj.:Filmek, magyarok, indiaiak, munkák meg egy kis foci is

Khm, természetesen nem ragadtunk Párizsban, csak blogíró kedvem kicsit megcsappant, elfoglaltságaim meg (örvendetesen) nőttek az elmúlt időszakban. Azért egy-két mondatban megemlékezem a mögöttünk álló eseményekről.

Június első hétvégéjén végre -- Párizs után ismét -- igazi nyári napokban volt részünk, így kidughattuk az orrunkat a kuckónkból. Szombaton délután (ruhavásárlást követően) nem is akárhova mentünk: egy indiai filmfesztiválon néztünk meg két filmet, és csak azért nem többet, mert 1. lusták voltunk (meg nekem Zürichben volt jelenésem pénteken, este meg táncoltunk), 2. a filmek többségét az eredeti -- hindi, pastu stb. -- nyelvek mellett nem angol, hanem német felirattal játszották (nekem ugye ez azért nem lett volna gond). Amit viszont láttunk (kettesben, mert Rejin épp Kínában konferenciázott, Rimna meg már látta az összes filmet a neten), az tetszett. Az egyik nem indiai készítésű, de a Ramayana történetét feldolgozó animációs film volt (Sita Sings The Blues), húszas-harmincas évekbeli dzsessz kísérőzenével (fenomenális, és az egész fent van itt!), a másik igazi bollywoodi alkotás (Paheli, amelyben egy szellem felveszi egy frissen nősült férfi alakját, mert beleszeret a feleségbe, ebből persze aztán mindenféle bonyodalom származik) sok zenével és tánccal (bár ebből én kicsit többre készültem, de így pont elég volt a mennyiség), színes ruhákkal, romantikus szerelemmel stb. (A nyitójelenet itt látható.) Ez utóbbit az esti szabadtéri vetítésen néztük, és az időjárás kegyes volt: nem áztunk, nem fáztunk. (A vihar csak a vasárnapi fesztiválzárás után csapott le megint...)

A következő hét közepén Magyarország felé robogtunk, és előbb Kecskeméten tartottak jól bennünket, aztán Szegedre lakodalomba voltunk hivatalosak (Ági, Gergő, innen is kívánunk nektek sok boldogságot újfent!), végül Petit visszahozta a vonat, én meg -- remélem -- elkezdtem kanyarítani a d betűt a nevem elé, betettem a fél lábamat álmaim munkahelyére, meg igyekeztem ápolni a szociális kapcsolataimat (bocs, mindenki nem fért bele -- már megint...). :-)

És ha már szó esett gratulációkról, adósak vagyunk még eggyel: Petikének, akit még március végén tartottunk a keresztvíz alá (csak aztán elmaradt a beszámoló a nagy eseményről...) névnapja alkalmából is kívánunk mindenféle földi jót, és természetesen a családját is szeretettel üdvözöljük.

Még egy picit vissza Svájcba. A múlt szombaton este Rejinék jártak nálunk egy kis filmnézésre (mi a Macskafogót mutattuk nekik angol felirattal, ők pedig a Sherlock Holmes-t, szerencsére szintén feliratosan, mert anélkül egy kukkot sem értettünk volna az egészből...). Vacsorára gyors minestronét és mustárszószos csirkecombokat csináltam; mindkettő nagyon egyszerű, ha szépen kéritek, leírom a recepteket.

Nelli közbenjárásának köszönhetően egyébként  a háztartás mellett most nekem is van mit csinálnom: olykor Zürichbe járok az SVOX-hoz, olykor itthon ülök le GPS-hangfájlokat macerálni. És élvezem :-), bár nagyon kell koncentrálni, és néha az őrület határára kergetnek a zajok, amelyeket ki kell szűrnöm (tényleg van ott zörej, vagy csak a fülem "káprázik"?).

A másik dolog meg, amit intéznem kell (ja, plusz a doktori ugye), a hazaköltözésünkkel kapcsolatos: A lakást szeptember végével felmondtuk, ma voltak itt az első érdeklődők körülnézni, és még hétfőn este is jönnek, aztán a tulajdonosok döntenek. Annak ellenére, hogy elsősorban én szeretnék hazamenni, azért mégis picit szomorú érzés, hogy innen kifelé áll a szekerünk rúdja. A svájci csapat szekere meg el is indult Dél-Afrikából hazafelé tegnap este... (Mondjuk szegények nem is játszottak jól.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

115. bj.: Paris sera toujours Paris...

A múlt héten -- megünnepelendő (vagy megsiratandó, vérmérséklettől és tapasztalatoktól függően), hogy immár nyolc éve tartozunk együvé, és húsz hónapja abszolút hivatalosan is -- a pünkösdi hosszú hétvégét is megtoldva elöl-hátul egy-egy nappal Párizsban henyéltünk egy kicsit.

Illetve henyélés éppen hogy nem volt sok (kivéve talán vasárnap, de ott még nem tartunk), helyette inkább lejártuk a lábunkat, és láttunk sok szépet, de még többet nem -- így egyelőre abban reménykedünk, hogy Maurice Chevalier sanzonja igazat szól, és Párizs tényleg mindig Párizs marad, és akkor még pótolhatjuk, ami most kimaradt.

Na, térjünk már rá a lényegre! Szóval pénteken reggel hajnalban vonatra szálltunk, majd Bernben TGV-re, hogy az röpítsen minket Párizsba (utazás közben én francia sanzonokkal és Párizs-útkönyvvel hangolódtam a következő napokra, Peti meg bicikliversenyes könyvvel...). Először ment is szépen a szupervonat, majd a francia határ után a franse-i állomáson nem mozdult többet... Nem tudjuk, mi volt a hiba oka, de fél óra alatt orvosolták, és száguldhattunk tovább. Az igazi sebességét csak mintegy félórára mutatta meg a TGV, akkor viszont valóban úgy éreztem, hogy mindjárt elemelkedünk a talajról. Ez természetesen nem következett be, és szerencsésen begurultunk a Gare de Lyonra (ahol a késés miatt a következő utazásnál felhasználható kedvezményre jogosító utalványokat osztogattak, de mi nem éltünk a lehetőséggel -- a miénknél akciósabb visszajegyet nem tudtak volna felmutatni... :-). A pályaudvar valóságos labirintus, alig találtunk jegyautomatát (a városi közlekedéshez akartunk bérletet venni), és amikor meg is lett, nem volt hajlandó szóba állni velünk (pedig tudott vagy hat nyelven...). Végül hosszas keresés után megtaláltuk az "emberes" pénztárt, és itt ÉN vettem két ötnapos bérletet -- ékes (?) francia nyelven. Nagyon büszke voltam magamra. :-D

Az RER-rel (ejtsd: eröer) már kevesebb problémánk volt, rendben átvitt minket a Gare du Nord-ra, amely mellett várt ránk a szállásunk. A szoba zsebkendőnyi (mindig beosztottuk, ki hova állhat... ;-), de aranyos, tiszta volt. A berendezkedés nem tartott sokáig, mert szekrény sem volt benne... Nem is töltöttünk el sok időt itt, hanem rögtön a nyakunkba vettük a várost.

Peti javaslatára a történelmi Párizs legtörténelmibb magjával kezdtünk, és az Ile de la Citéhez metróztunk. Először az Igazságügyi Palota és a Sainte-Chapelle tűnt a szemünk elé, aztán a Pont-Neuf (sétáltunk is rajta), majd a Conciergerie zord épülete -- és persze a Szajna. Amit viszont belülről is megcsodáltunk, az a Notre-Dame volt: nagyon szép, bár kissé talán tényleg sötét. Ekkor még nem tudtunk felmászni a tornyaira (aznapra már lezárták a sort), ezért a háta mögötti kis parkban pihentük ki az eddigi fáradalmak. Újult erőnkkel aztán a másik sziget, az Ile Saint-Louis utcáit koptattuk -- ez ma luxusnegyed, az éttermek árai is ezt tükrözték. A szigetről a Marais negyedbe vettük az irányt (ahol szinte minden utca az Andrássy útra emlékeztetett...). A Place des Vosges egyik sarkában aztán találtunk egy kellemes éttermet, és az árkádok alatt (Peti félig a zebrára lógva...) finom vacsorát ettünk (én tőkehalat vajas mártásban, Petiére nem emlékszem, de mindketten sajtot desszerteltünk, és vörösbort ittunk). Innen még elsétáltunk egy metróig, amellyel azonban nem haza, hanem a Concorde térre vitettük magunkat, és Peti készített egy-két Paris by night képet (én is próbáltam, de hiábavaló kísérlet volt). Utána viszont tényleg hazamentünk.

Szombaton Peti szerint korán (szegény, még mindig kínozta a náthája, igazából egy kicsit még most is...), szerintem későn keltünk, a reggelinket pedig egy pékségben szereztük be, hogy aztán a Montmartre tövében egy árnyas "sétányon" (kétoldalt az autók, alattunk a metró közlekedett) költsük el. Utána megmásztuk a domb legmagasabb pontját (közben előbb szuvenírboltban nézelődtünk, és vettünk is párizsos könyvet, majd két szenegáli fickó húzott le minket néhány euróra a barátságkarkötőért cserébe...). A Sacré Coeur temploma elől pazar, bár némileg párás kilátás tárult a szemünk elé (az Eiffel-torony viszont fák mögé bújt). A templomot -- bár éppen mise folyt -- belülről is megnézhettük, de e kupolájára nem másztunk fel. Inkább a Montmartre kanyargós utcáit, kis tereit fedeztük fel -- kb. százezredmagunkkal... Az ebédre szánt szendvicseket szintén kis pékségben vettük meg, majd a tömeget valahol magunk mögött hagyva Szent Dénes kútja és szobra tövében sziesztáztunk. Innen néhány régi malmot (köztük a híres Moulin Rouge-t) érintve a nagy körutak vidékére jutottunk, el is indultunk a Boulevard de Clichyn a Diadalív felé. A Monceau-park azonban délutáni ejtőzésre csábított bennünket: Peti aludt is egy sort, én meg az embertömeget meg a tóparton lezajlott két esküvői szertartást-fotózkodást figyeltem. A Diadalív tövében újabb "akadállyal" találtuk szemben magunkat: muszáj volt bemennünk a Decathlonba. Üres kézzel nem szokásunk kijönni sportboltból, és hogy ez a hagyomány most se szakadjon meg, vettünk néhány pólót (a biciklihez képest tehát olcsón megúsztuk...). Végül azért csak eljutottunk a Diadalívhez, ahol először veteránok parádéját láttuk, majd -- miután a hátizsákjainkat is beengedték a biztonságiak, bár a felirat szerint nem lehetett volna, és a monstrum belsejében lévő kiállítást is megnéztük -- ismét felülről csodáltuk meg Párizst. Most "karnyújtásnyira" ott ágaskodott "A Torony" is. :-) Miután kigyönyörködtük magunkat, a Champs-Élysées-n hömpölygő tömegbe vetettük magunkat. Az úttestet eddigre hermetikusan lezárták (nem tudom, hogy csinálták ennyi idő alatt; amikor a Diadalíven voltunk, még normális volt a közlekedés), mert növényekkel és fakéreggel rakták tele egy rendezvény miatt. Mi először azt hittük, a targoncások sztrájkolnak, amikor láttuk őket libasorban vonulni, a sok kamiont meg nem tudtuk mire vélni, így viszont fény derült a titokra. Vacsorára egy áruház eldugott sarkában található libanoni étterembe ültünk be, és finomat ettünk (én omlettet humusszal meg salátával, Peti meg húsokat). A napnak ezzel még nem volt vége: Továbbsétáltunk a Champs-Élysées-n a III. Sándor hídig, ahol megcsodáltuk a Kis és  a Nagy Palotát, majd a Szajna túlsó partján az Invalidusok dómjának aranyozott tetejét. Rövid ücsörgésünk alatt besötétedett, így végre eldöntöttük, hogy mégis megnézzük a "Vasladyt" is közelebbről. Odametróztunk tehát, hűztünk meg háztunk a méreteit és a szerkezetét látva (meg a feljutásra váró tömeget is), majd a Mars-mezőn a Katonai Iskola felé távolodva időről időre megálltunk újabb képeket készíteni. Körülöttünk meg az egyetemisták piknikeltek és buliztak mindenfelé.

Vasárnap jött a későn kelés, majd a Versailles-be metrózás-eröerezés (előtte -- igen előrelátó módon -- még a Gare du Nord-on vettem múzeumbérleteket, Peti meg szerzett kaját -- csak épp nem eleget, derült ki később). Természetesen nem csak mi gondoltuk úgy, hogy pünkösd vasárnapja ideális lesz a kastélykomplexum meglátogatására, és -- pedig ugye volt jegyünk -- így fél órát várakoztunk a tűző napon a bebocsáttatásra (legalább kalapunk volt, nem úgy, mint a többségnek). A tömeg természetesen bent sem lett kevesebb (sőt...), ezért a kápolnából pl. gyakorlatilag semmit nem láttunk (be amúgy sem lehetett volna menni), a többi termen meg hordaként csoszogtunk végig. A kastély egyébként nem csúnya, főleg a híres tükörterem nem az, de hogy a Napkirály annak idején nem gondolta, hogy a világ minden tájáról idesereglett "plebsz" fogja koptatni a padlóit, az is biztos... A kastély megtekintése után a kert (= hatalmas park csónakázólehetőséggel, sövénylabirintusokkal, rengeteg szökőkúttal) felé vettük az irányt, de a bejáratnál a fickó azt mondta, a múzeumbérlet ide nem érvényes, vegyünk jegyet. Tehát újabb fél órát álltunk sorba (és itt követtük el azt a hibát, hogy közben nem hoztuk el a hátizsákokat a csomagmegőrzőből -- nem mintha kaja lett volna bennük). A kert csodálatos, ráadásul működtek a zenélő szökőkutak is -- csak az a rengeteg ember ne lett volna benne...! Kis kóválygás után megtaláltuk az utat a Trianon-palotákhoz is, de már csak a Nagy-Trianonra vethettünk egy pillantást (és bennem még akkor sem tudatosult, hogy nem a kicsi, hanem ez "az" a Trianon...), majd szusszantunk egyet, végül -- mert az elektromos kisvonatra még várnunk kellett volna -- gyalogoltunk szaladtunk vissza a csomagjainkért, mielőtt végleg bezárták volna őket. Ekkor a tömeg már kifelé tódult, és mi is a város felé indultunk, harapnivaló után nézve. Végül egy tunéziai étterem mellett döntöttünk (az éttermek többsége a vacsoránk alatt nyitott ki), és jó volt (Peti: húsos kaja, én: kuszkusz pulykával és zöldségekkel). Innen hazaeröereztünk, és mivel Peti nagyon elfáradt (meg én sem voltam fittségem csúcsán) rögtön a szállásra is mentünk.

Hétfőn egészen időben indultunk, így a Sainte-Chapelle előtt csak fél órát kellett várnunk (közben legalább elfogyaszthattuk a reggelinket). Ez a kápolna valami fantasztikus: az alsó templom is nagyon szép, a felsőben viszont valóban nem érzi az ember a falak súlyát, csak a hatalmas üvegablakokra tud koncentrálni. Mondjuk, hogy miért kellett mindenkinek hangosan beszélgetnie a látogatás alatt, azt nem tudom... (Csak bízom benne, hogy nem az általunk is látott magyar társaság volt a főkolompos ebben...) A kápolna utána  Notre-Dame tornyainál várakoztunk egy órát -- ugyan ide is érvényes volt a múzeumbérletünk, de a szűk csigalépcsők miatt nem engednek be senkit hamarabb, csak tízpercenként kb. húsz embert. A kilátás viszont nagyszerű volt, és még a nagy harangot is megnézhettük (sajnos vagy szerencsére nem kondult meg a fülünk mellett). Az ebédre vett szendvicseket aztán a templom kerítésénél költöttük el, és közben bámultuk a tömeget (Peti meg a frissen szerzett középkori építészetes könyvét is), majd elindultunk a Louvre felé. A városházánál buszra szálltunk, hogy más közlekedési eszközt is kipróbáljunk a metrón kívül. A múzeumbérletnek a Louvre-nál vettük legnagyobb hasznát: seperc alatt bejutottunk a különbejáraton, a hátizsákokat is ugyanennyi idő alatt adtuk le, és mehettünk is, amerre láttunk. :-) Először a Louvre történetét bemutató kiállítást néztük meg, utána pedig a középkorból megmaradt erődítmény romjait (itt még kevesen lófráltak). Ezek után felmerészkedtünk a görög--római és az olasz szobrokhoz is -- a milói Vénuszt időről időre japán turisták hada lepte el, de még itt is bírható volt a tömeg. Az éhségünk már kevésbé, így uzsonnaszünetet tartottunk. A kávézóból felmentünk az olasz festmények szintjére, és mivel a lift a "Titokzatosan Mosolygó Nő" terme mellett állt meg, úgy gondoltuk, egy életünk, egy halálunk, mégis bekukkantunk hozzá. Legnagyobb meglepetésünkre a tömeg itt sem volt elviselhetetlen (persze Lisa asszonyhoz nem tudtunk túl közel kerülni, de összekacsintani így is lehetett vele). Ami viszont számomra még meglepőbb volt, hogy a Nagy Galériában Leonardo másik híres festménye (a Sziklás Madonnát nem láttam, pedig lehet, hogy elmentem mellette...), a Szent Anna harmadmagával előtt nem állt senki (igaz, ekkor már erősen kifelé terelték a népet), így nyugodtan meg tudtam szemlélni. Zárás körül mi is elhagytuk az épületet, Peti még benézett az Apple-boltba, ki lehet-e már próbálni az ipadet (de még néhány napot várnia kellett volna), utána meg a Tuileriák kertjében másoduzsonnáztunk és pihegtünk (na, ez valahogy kissé kopárnak tűnt nekem a többi parkhoz képest, de lehet, hogy csak a nézőpontom nem volt jó). Innen elmetróztunk a Champs-Élysées-hez, hogy megnézzük a növényes rendezvény maradványait, majd mentünk is tovább a Trocadéróhoz. Görkorcsolyások és frizbisek között csodáltuk meg az alkonyi fényben a Tornyot, és oda is mentünk a lábához megint. Miután megállapítottuk, hogy reménytelenül hosszú a sor, nem álltunk be, hanem egy padon ücsörögtünk, és félpercenként hessegettük el az Eiffel-torony-szuveníreket kínáló árusokat. Amikor ezt meguntuk, hazamentünk (nem voltunk éhesek, így nem vacsoráztunk).

Kedden reggel megint időben kellett kelnünk, kicsekkolás és reggelivásárlás után pedig a Gare de Lyonra cipeltük a bőröndöt, ahol nagy nehezen bepakoltuk a csomagmegőrzőbe. Innen átsétáltunk a Szajna túlpartján lévő Gare d'Austerlitzre, mert az RER lett volna a legjobb közlekedési eszközünk -- mivel azonban üzemzavar volt a vonalon (már az előző este óta...), metróznunk kellett. Célunk megint a Torony volt, és most végre fel is jutottunk rá. A liftnél hatalmas sor állt, azzal nem is próbálkoztunk, hanem gyalog mentünk a második szintre (a tetejére így nem lehet menni, de így is száz méter fölött voltunk). Fent tömeg (mily meglepő!) és szép, bár kicsit felhős kilátás fogadott minket. Mire körbesétáltunk, és nagyjából elolvastuk az információs táblákat is, jól elszaladt az idő, és nekünk is szaladnunk kellett az állomásra (a biztonság kedvéért megint metróval). A bőrönd várt ránk, a TGV-nek meg nem kellett, mert elértük. :-) Emeletes volt, a mi jegyünk az alsó szintre szólt. Most az első kb. másfél órában repesztettünk, mint a szél, utána "lelassultunk", sőt, Genfbe öt perc késéssel értünk be. Mivel a vámvizsgálaton is át kellett sétálnunk, félő volt, hogy lekéssük a csatlakozást, de szerencsére röptében elértük azt is. Innen már minden izgalomtól mentesen értünk haza -- jó fáradtan, Peti másnap nem is ment dolgozni.

Képek itt (a mennyiségért bocsi, de ha figyelembe veszitek, hogy a negyedét kiszelektáltam, akkor azért talán nem akartok annyira meggyilkolni...). Még egy kis könnyebbség annak, aki nem bírja/akarja az egész albumot egyszerre végignyálazni: az első nap ugye itt kezdődik, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik meg itt.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

114. bj.: Csihuhúúúúúúúúúúúúú!

Vasárnap délután elállt az eső, és Peti náthája is alább hagyott, így rávettük magunkat egy kis kimozdulásra. Elbuszoztunk a Schadau-parkba, ahol először jobbról-balról körbefényképeztük a modellvasutat (tavaly voltam az átadásán), meg sétáltunk a parkban, de most sem mentünk be a Wocher-panorámát megnézni (pedig ingyen lett volna kivételesen), majd Peti legyőzte a gőzmozdonyok iránti félelmét (:-P; állítása szerint még nem ült ilyen vontatású szerelvényen), és befizettünk egy körre. Nagy élmény volt! Képek itt, a technikai részleteket meg olvassátok el a fenti linken.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

113. bj.: Appenzelli kirándulás 3D-ben

View Appenzelli kirándulás in a larger map

A kép mozgatásáshoz kattints a képre! A nézőpont mozgatásához használd a kurzorbillentyűket, a forgatáshoz a shift+kurzorbillentyűket, a közeledéshez-távolodáshoz pedig a numerikus billentyűzet + és - gombjait! Jó szórakozást!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

112. bj.: Jobb híján kaja

Csak nyűglődök egész nap (jó, délelőtt voltunk sportruházat-kiárusításon, és kaptam úszódresszeket, Peti meg kirándulós nadrágot, inget és pólót, ja meg vettünk tollaslabdákat, mert a múltkor fél óra alatt kettőt nyírtunk ki teljesen), úgyhogy most kaptok egy receptet. Megint coopos, ezúttal leves, és valamiért nem találom a honlapon. A félig elszenesedett rántott pisztráng elkészítését viszont inkább nem írom le, találjátok ki magatoktól. :-) (Megnyugtatásul: a hal bőrének felét eltávolítva egész ízletes ebédünk lett így is.)

Szóval: Répakrémleves húsgolyócskákkal

Hozzávalók 4 személyre:
2 fej hagyma
2 gerezd fokhagyma
70 dkg répa
2 evőkanál olaj
2 teáskanál curry
1 l húsleves
1-2 pár nyers sütőkolbász sertésből (Peti szerint a hurka-kolbászból a kolbászra hasonlít legjobban; na erre gondolunk)
2 dl tejszín
só, bors ízlés szerint
(a recept még ír egy csokor turbolyát is, de azt még nem használtam sosem, helyette őrölt szerecsendiót raktam, finom volt így is)

Elkészítés:
A hagymát és a fokhagymát apróra daraboljuk, az olajon megpároljuk. Hozzáadjuk a felkockázott répát, megszórjuk curryvel, és rövid ideig az egészet együtt pároljuk. Felöntjük a húslevessel, és felforraljuk, majd fedő alatt kb. 15 percig főzzük, ezt követően pedig pürésítjük. A kolbász belsejét kinyomkodjuk, és kb. diónyi golyócskákat formázunk belőle, és a leveshez adjuk. Újabb 5 perc főzés után belekeverjük a tejszínt is, sózzuk, borsozzuk. Kész. (Ha valaki bonyolítani akarja a dolgokat: csak a tejszín felét keverje a levesbe, a másik felét verje fel, és csak tálaláskor kínálja, és darabolt turbolyával díszítse az étket).

Igazán nagyon egyszerű és gyors. Ja, és bár a nyers répáért nem rajongok, ez a leves szerintem nagyon finom.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

111. bj.: (Ide egy erőltetett szóvicc jutott eszembe először, de mégsem poénkodok az appenzelliekkel)

A hétvégét a svájci "alföldön" töltöttük Nellivel és Andrással; a történések lényegét és a legjobb képeket Nellinél találjátok. (Május első hétvégéjéről azért nem írtam, mert végig szakadt az eső, és ki sem tettük a lábunkat a lakásból.)

Szombaton reggel indultunk, vonatoztunk Badenig, ahol vendéglátóink vártak bennünket, és az appenzelli dombok közé vittek autóval. Egészen pontosan Brülisau falucskájáig, ahonnan a lábbuszt vettük igénybe (a felvonó tavaszi álmát aludta még). Sötétszürke fellegek alatt, meredek erdei úton, később köves ösvényen kaptattunk fel a Plattenbödeliig, ahol hívogató vendégház és láncfűrész zaja várt bennünket. Mindkettőt magunk mögött hagyva a Sämtisersee partjára indultunk (kissé lefelé), és ekkor kezdett csöpögni az eső, így -- meg mert padot sem találtunk -- csak menet közben kaptunk be egy-két szendvicset (igen, kaja nélkül továbbra sem tud bejegyzés meglenni...:-). Kis huzavona után megint felfelé másztunk, ezúttal a Hoher Kasten (ide menne a felvonó is) tömbjének oldalára, de a csúcstól odébb. 1437 méterre jutottunk, közben néhány hó- és jóval több sárfolton kellett átkelnünk. Itt aztán kollektíven leszavaztuk András további mászós terveit -- ki a nem tökéletesen megfelelő (sport)cipőjére, ki a mászást elkerülhetetlenül követő ereszkedésre és az azzal kéz a kézben [hehe] járó térdfájásra, ki pedig az eddigi emelkedés tökéletesen elégséges voltára hivatkozva. Lefelé ballagva (izé, Petivel mi ennél lassabb tempóhoz vagyunk szokva... :-) először át kellett kelnünk egy gleccseren (szerencsére keskeny volt, de az alja majdnem a tóig ért, nem lett volna jó lecsúszni rajta), majd néhány száz méter után egy kisebb másikon -- ezt már rutinosan abszolváltuk. Egy idő után nagyon szép, ritkásan elszórt fenyőfákkal ékített fennsíkszerű területre értünk: balra leláthattunk Appenzellre (a kantonra és a városra is), jobbra pedig a Hoher Kasten tömbje magasodott felettünk. Az időjárás itt először az aznapi legcsúnyább oldalát mutatta, és negyedórára még kapucnit is húznunk kellett, de rövidesen a legszebb oldalából is kaptunk, mert ahogyan még lejjebb ereszkedtünk, kisütött a nap. Visszanézve láttuk, ahogyan a Sämstiserseenél esik az eső, jobbra (vagyis balra, vagyis értitek, na, ugye?) pedig a Säntis tömbjét takarták el előlünk a felhők. Mi viszont örültünk a sárgán virító tengernyi pitypangnak, meg annak, hogy a térdünk csak az utolsó száz métereken rakoncátlankodott (az enyém legalábbis, mindenképpen). Ja, meg persze a nagyon szép tájnak is. Peti szuperkütyüje szerint 11,2 km-t tettünk meg (állítólag a gazdája csinál térképet valamikor, ha meglesz, linkelem.) Képek itt.

Az autóban -- szerencsére Andrást kivéve -- aztán mindenki elpilledt (utolsó emlékem, hogy integetek a mégis előbukkant Säntisnek -- aztán hirtelen Zürich külvárosában állunk egy Coop Pronto előtt). Zürich után azért figyeltem, és szépeket láttam: az Aargau kantoni szelíd dombok (izé, a Jura legkeletibb nyúlványai, szóval hegyek) között kanyargott az út, szikrázó napsütésben. A kantoni, kb. 3 km [!] hosszú autópálya az abszurd kategóriája volt (állítólag van hosszabb is, de ez így a semmi közepén azért nem rossz, na). Végül szerencsésen megérkeztünk Endingenbe, ahol megcsodáltuk Nelliék lakását (Peti a sáros nadrágja helyett kapott kölcsöngatyát, én meg lecsatoltam az enyém mocskos alsó részét*, de a mosási terv a szomszédok szintén ilyen irányú buzgólkodása miatt meghiúsult), ittunk sört-bort, és vacsorára nagyon finom lencsefőzeléket meg fagyit kaptunk. Utána még játszottunk egy svájci tudós-tippelős játékkal (az egyszerűség kedvéért két csapatban), és igazságos döntetlennel végeztünk, majd beájultunk az ágyba.

Másnap bőséges reggeli és komótos készülődés után délben indultunk Zürich "házi hegyére", az Uetlibergre. Az autót egy Sellenbüren nevű falucskában hagytuk a hegy Zürichhel ellentétes oldalán (és kissé aggódtunk miatta, mert nem voltunk biztosak benne, hogy szabályos helyen parkol -- aggodalmunk azonban alaptalan volt, mint később kiderült). Innen az előző napihoz hasonló jó kis kaptatóval jutottunk fel először a nyeregbe (és vetettünk egy pillantást a Naprendszer-út egyik állomására, a Jupiterére; a többit kikerültük), majd onnan sok lépcsőn keresztül a csúcsra. Mivel -- ekkor még -- egészen szép, bár elég párás idő volt, fent rengeteg helybelit és turistát találtunk, de a kilátó 166 lépcsőfokának megmászása után azért sikerült egy-két pillantást vetnünk a környékre. Sajnos a horizonton álló "nagy" hegyek belevesztek a felhőkbe, pedig integethettünk volna a Titlisnek, a Riginek, a Pilatusnak, az EMJ-nek (itt éppen MEJ sorrendben), a Niesennek, a Stockhornnak vagy a Jura-beli Chasseralnak is... (Gondolatban azért megtettem, ne aggódjatok!) A képeim nagyon nem lettek jók, a használhatók itt vannak.

Miután kigyönyörködtük magunkat (és meguntuk a tömeget), előbb egy kőkerítésen sziesztáztunk, aztán elindultunk lefelé. Az autó békésen várt, majd a következő célunkhoz vitt minket, a Rietberg-parkhoz, ahol mexikói fesztivál zajlott éppen. Sajnos itt még többen voltak, mint a hegyen (= szinte mozdulni sem lehetett), meg kajához is csak sokára jutottunk volna, ezért Nelli végül mekizést  javasolt (elkerülendő, hogy Petivel nekiálljunk barátaink szemmel gyilkolásának, majd elfogyasztásának). Így persze a forgatagból csak annyit láttunk, amíg átverekedtük magunkat rajta oda-vissza... (Ezúton is bocsi.) A kiszemelt meki Nelli munkahelye (és -- ezt még nem is írtam, de úgy tűnik -- egy-két projekt erejéig az én munkahelyem is lesz) közelében volt, és egy kisebb kör után még parkolóhelyet is találtunk. Az ebéd-uzsonna után viszont elköszöntünk vendéglátóinktól, akik zuhogó esőben araszoltak haza, mi pedig kétcsuklós [!] trolival és -- mert még volt időnk -- gyalog a pályaudvarra mentünk, onnan (a bicikliszállító vagonban, mert csak ott volt hely, vagy mert erre predesztináltattunk) Thunba. Gyorsan főztem egy kis krumplilevest, aztán döglöttünk. Ti meg ki ettől a sok karaktertől, bocsi, megint nem sikerült visszafognom magam...

*Mikor, oh, mikor jövök végre rá arra, hogy a kamásli (amit előrelátóan magammal vittem) nemcsak szakadó esőben (vagy hótalpas kiránduláskor, vagy szánkózáskor) tesz jó szolgálatot, hanem latyakban-sárban is?! Sőt...

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Keresés

adopt your own virtual pet!

Régi bejegyzések

• Jelen
• 2010. november
• 2010. október
• 2010. szeptember
• 2010. augusztus
• 2010. július
• 2010. június
• 2010. május
• 2010. április
• 2010. március
• 2010. február
• Az összes »

Utolsó kommentek

• 130. bj.: Utolsó, KL: Pontosan húsz éve én is hasonlóan vélekedtem Svájcról és a... »

• 130. bj.: Utolsó, RÉ: Nekünk meg az a jó, hogy főzhetünk olykor nektek is;... »

• 129. bj.: Hazafelé, Réka: Üdv újra itthon! (És ennyi nap után még én írhatom... »

• 124. bj.: Külön utakon, RÉ: És a mostani 330 km-es hegyi futáson nem akar indulni?... »

• 124. bj.: Külön utakon, kozmajudit: 1. Peti eredményét igazából én hekkeltem meg, mert úgy tudta,... »

Kategóriák

• bicikli (9)
• domborzat (2)
• fontos (7)
• főzés (6)
• hétköznapok (23)
• hétvége (39)
• időjárás (5)
• kezdetek (4)
• lakás (7)
• látogató (13)
• Magyarország (3)
• semmi különös (6)
• szomszédság (1)
• turistáskodás (27)
• utazás (5)
• utolsók (1)

Linkek

Barátblogok

• Bori itthon
• Bori Amerikában
• Nelli itt és ott
• Peti Japánban
• Réka indiai utazása és ? projektje
• Réka és Szityú blogja
• Rore terápiás konyhája

Egyéb jók

CriticalMass

MANYSZI: e-nyelv.hu

Kererkerdő Egyesület

Csillagászati hírportál

Szertár

SBB

MeteoSchweiz

Képek

• 2010. 09. (Vitaparcours)
• 2010. 09. (Ticino)
• 2010. 09. 12. (Lötschental 2.)
• 2010. 09. 05. (Lötschental)
• 2010. 08. 22. (Ballenberg 2.)
• 2010. 08. 21. (Gwatt)
• 2010. 08. 09. (Niesen)
• 2010. 08. 08. (Rigi)
• 2010. 08. 07. (Rajna, Stein a. Rh.)
• 2010. 08. 06. (Freiburg, Genf)
• 2010. 08. 05. (Val d'Anniviers)
• 2010. 08. 04. (Trümmelb.+Mürren)
• 2010. 08. 02. (Thun + Bern)
• 2010. 07. 31. (Röthenbach)
• 2010. 07. 25. (Ballenberg)
• 2010. 07. 23. (Technorama)
• 2010. 07. 21. (Rosenlauischlucht)
• 2010. 07. 18. (Murten 3.)
• 2010. 07. 17. (Luzern 4.)
• 2010. 06. 27. (Justistal)
• 2010. 06. 26. (Beatenb.--Interl.)
• 2010. 05. (Párizs)
• 2010. 05. 16. (Vaporamabahn)
• 2010. 05. 09. (Uetliberg)
• 2010. 05. 08. (Brülisau)
• 2010. 04. 18. (Chillon 2.)
• 2010. 04. 10. (Dählhölzli)
• 2010. 03. 21. (Orchideakiállítás)
• 2010. 02. 27. (Kleine Scheidegg)
• 2010. 02. 14. (Gemmipass 2.)
• 2010. 02. 08. (Saanenmöser 3.)
• 2010. 02. 07. (Adelboden)
• 2010. 01. 31. (Schönried)
• 2010. 01. 30. (Saanenmöser 2.)
• 2010. 01. 23. (Niederhorn)
• 2010. 01. 22. (Saanenmöser)
• 2010. 01. 16. (Zweisimmen)
• 2009. 12. 20. (Männlichen)
• 2009. 11. 28. (Bettmeralp 2.)
• 2009. 11. 21. (Beatenberg)
• 2009. 11. 15. (Burgdorf)
• 2009. 11. 08. (Lausanne)
• 2009. 10. 31. (Gemmipass)
• 2009. 10. (Antalya, Türkiye)
• 2009. 10. 03. (Triftgletscher)
• 2009. 09. (Graubünden 2.)
• 2009. 09. (Graubünden 1.)
• 2009. 08. 19. (Solothurn + sajtok)
• 2009. 08. 18. (Zermatt 5.)
• 2009. 08. 17. (Aare + Lauterbr.)
• 2009. 08. 09. (Bettmeralp)
• 2009. 08. 02. (Luzern 3.)
• 2009. 08. 01. (Schynige Platte)
• 2009. 07. 29. (Zermatt 4.)
• 2009. 07.28. (Aare-áttörés 3.)
• 2009. 07. 22. (Aare-áttörés 2.)
• 2009. 07. 20. (Oeschinensee)
• 2009. 07. 19. (Zermatt 3.)
• 2009. 07. 18. (Chillon)
• 2009. 07. 17. (Luzern 2.)
• 2009. 07. 16. (Jungfraujoch)
• 2009. 07. 12. (Lötschberg)
• 2009. 07. 05. (Simmental)
• 2009. 06. 28. (Stockhorn)
• 2009. 05. 24. (Aare-áttörés 1.)
• 2009. 05. (Frankfurt/Main)
• 2009. 05. 03. (Dornach)
• 2009. 04. 26. (Murten 2.)
• 2009. 04. 19. (Murten 1.)
• 2009. 04. 05. (Gruyéres)
• 2009. 04. 11. (Cholerenschlucht)
• 2009. 04. 10. (Schallenberg)
• 2009. 03. 22. (Zermatt 2.)
• 2009. 03. 21. (Thuni-tó)
• 2009. 03. 14. (Genfi autószalon)
• 2009. 03. 08. (Zermatt 1.)
• 2009. 02. 28. (síelés)
• 2009. 02. 15. (szánkózás)
• Lakásunk Steffisburgban
• 2008. 09. 20. (Esküvőnk)